Április végi, hűs, mélabús esten ültünk ketten. Ő nem mozdult, s én sem akartam. Nem tehettem. Megbénított a szótlan égi varázs. Szikrázó parázs megannyi tűzgömb a mélyfekete éjben. Fényük csodás. Ámultunk és vártunk, hogy megnyílik tán az ég. Álombéli kép. Átöleltem, s ő vállamba fúrta okos fejét. Betakart a sötét. Fák leveleit ringatta lágy esti szél. Életre kél az árnyak közt rejtőző éji világ hajnalt remél. Ő csak ült, mint kőszobor, rendületlen s a fülemben halk szuszogása bizalmat s békét súgott a néma végtelenben. „Mondd, hű barátom, hallod-e még az égi zenét? Érted a dalt, mit elfeledett az emberiség?” „Ereidben lüktet-e még a szabadság-vér? Vagy aludni tér? Ösztönök ereje, ősi vágyak tüze mondd, mit ígér?” „Engedd remélnem, hogy te megérted még - hisz hordozod rég - az Élet titkát, a haldokló természet halk sóhaját, végső üzenetét.” Derűs-komoran, hosszan elmerengve csak ültünk tovább, s úgy öleltük át egymás szívét e lassan múló percben, mint ki jövőbe lát. Túl a horizonton fehéren villan az éjjeli ég, s a mindenség lassú, pille tánca, halk susogása elevenebb ritmusba lép. „Látod, barátom, vihar készül, mennünk kell már.” De ő tovább vár. Dús bundája hajlik a szélben, orra szimatol a messzeségben, s ő ül csak, és vár. Nézem bölcs szemeit. Tekintete világokat szel át. Vajon mit lát? „Föld porából a magasba tekintve sejted-e, mondd, az égi hazát?” „Vár-e világ ránk? Szebb és tisztább ennél?” Néz, s nem beszél. Erős mellkasából egy elnehezült sóhaj hosszú útra kél. Értem hallgatását. Az igazság súlya rám nehezedik. Felelevenedik oly sok rémes emlék, véres valóság. A fájdalom terhe rám ereszkedik. Hisz-e gyöngyszem világot, mit a Teremtő megalkotott, és nekünk adott, mi tettük rabbá, keménnyé, sötétté, gonosszá, miattunk lesz halott. Vágyódunk szépség, béke, derű, szeretet után, de élünk bután, önzőn, léhán és könyörtelenül nap nap után. Zúg már a szél, villan az égbolt, s mi ülünk csendben. Csak mi ketten. Vihar közelít, mely változást hoz, s remény tüze gyúl a fázó szívekben. (2015.)