Istenem, kihűlt a szívem. E lángoló szív, mely buzgón dobogott, Teérted égett, Érted epedett. Nem több ma már, mint megdermedt halott. Holdsugár tompa ezüstje világít a Tündöklő napfény megürült helyén. Pislákoló fény, mely kopár homályba vész a lármás, sűrű élet hányódó tengerén. Istenem, kihűlt a szívem. Rideg közönybe halt a szeretet. Érzés-emlékek maradtak csupán. Istenem, segíts, a lelkem beteg! Mosoly foszlányok hegei arcomon. Múlt ködébe vész a nevetés. Derűs tekintet, kacagás, örömök, félig emésztett mindent a feledés. Istenem, kihűlt a szívem, de vágyódik újból meleged után. Hűvös börtönöm nyirkos mélyén ülve, Uram, tekints szemeiddel rám! Mert félig sem élek, ha nem tudok szeretni. Vagyok fagyott szívű sétáló halott. Keresem szüntelen, mi egykor enyém volt, szeretet-morzsáid után kutatok. Istenem, kihűlt a szívem! Gyújtsd fel bennem az élet forró tüzét! Hadd tudjam újra, hogyan kell szeretni! Hadd legyek végre mindenestül Tiéd!