Azt hiszem, ismét tanultam valamit. Valami nagyon fontos dolgot. Erről szóltak az elmúlt napok. A tanítómesterem nem más volt, mint maga a Teremtő Isten, a Világ Mozgatója, az Élet Ura. Nem válogatott túlzottan a módszerek között, nem finomkodott, nem köntörfalazott. Nyílegyenesen az arcomba vágta az igazságot, hogy most már aztán tényleg vegyem észre, mi a szitu.
Hogy miről tanított? A háláról. Lerágott csont, azt mondod? Nem, sosem az, pláne, ha nem csupán arról van szó, hogy mondj köszönetet a szuper dolgokért az életedben. Ez aránylag még egyszerű is lenne. Könnyű örülni annak, ami jó, ami tetszik, amire oly nagyon vágyunk. Fontos ez is, persze, de Isten most valami egészen mást tanított nekem: hogyan legyek hálás a rosszért.
A Bibliában azt olvassuk „…mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata…” (1Thessz 5:18) Elolvassuk, s azt gondoljuk, hm, ez tök jó, aztán lapozunk is tovább. Majd amikor eljön az életünkben egy olyan pillanat, vagy periódus, amikor valamilyen akadályba ütközünk vagy hirtelen sötétbe borul minden, ami addig fényárban ragyogott, akkor valahogy megfeledkezünk erről. Akkor valahogy nem olyan könnyű hálásnak lenni. Örömmel elfogadjuk Istentől a jót, de elkeseredünk, amikor valami rosszat enged bekövetkezni. Merthogy engedi, igen, hiszen semmi nem történhet az Ő tudta nélkül. Minden lehetséges történést átfuttat először az ő mennyei szoftverén, aztán megnyomja az entert. Vagy nem.
Az az egy biztos, hogy itt a földön történnek velünk nehézségek. Vannak köztük kisebbek, s vannak nagyobbak. Néha olyannyira nagyok, hogy azt gondoljuk: „Apám, ebbe most beledöglök.” Nem mi döntjük el, milyen mély legyen az a gödör, amibe belezuhanunk, és sokszor az sem rajtunk múlik, meddig maradunk benne. Az egyetlen, amire van ráhatásunk az, hogy mit teszünk, amíg a fenekén csücsülünk. Sírunk vagy éneklünk? Átkozódunk vagy imádkozunk?
Estek már meg velem is nagy dolgok negatív értelemben. Volt, mikor a testem égett a fájdalom tüzében, s volt, amikor a lelkem. Az utóbbi napok történése egyikhez sem fogható. Nüansznyi, mondhatni pitiáner ügyről van szó csupán, talán említésre sem lenne méltó, de engem mégis nagyon megviselt. Hogy miért? Talán azért, mert éket vert közém, s egy embertársam közé. Talán azért mert békétlenséget keltett bennem. Talán azért, mert nem tudtam úgy kezelni a helyzetet, ahogy szerettem volna. Mindenesetre felzaklatott. Hogy mit éreztem? Megbántottságot. Haragot. Elkeseredettséget. Meg nem értettséget. Frusztrációt. Csupa-csupa negatív érzés. S itt jön a képbe Isten, aki – a pszichológia nyelvén szólva – átkeretezte a történteket. Pontosabban szólva engedett mélyebbre látni, meglátni az Ő igazságát, s önmagamat a történésekben.
Ráirányította a figyelmemet arra, hogy kincsként kell őriznem a békességemet, nem engedhetem, hogy olyan könnyen elvegyék. A sértések, a fájó szavak, a ridegség nem találhat szíven, hiszen Isten szeretete erős páncélként vesz körül. Nem kell bizonygatnom a magam igazát, hiszen Isten úgyis ismeri a valóságot, a szándékaimat, a szívemet. Nem kell magyarázkodnom, s meddő szócsatákba bonyolódnom, hanem fel kell ismernem, mikor válik fölöslegessé már minden beszéd, s kezd egyre többet érni a hallgatás. Nem kell folyamatosan harcolnom, nem szégyen, ha néha leteszem a fegyvert, vagy a béke jeleként magasra emelve lengetem a fehér lobogót.
Nem könnyű, de megértettem azt is, hogy egyszerűen el kell fogadnom, hogy néha nem találkozik két világ. Bár ugyanabban az országban születtünk, s ugyanazokat a szavakat használjuk, mégis más nyelvet beszélünk. Az érzések és gondolatok bábeli zűrzavarában máshogy formálódott bennünk a valóság. Két távoli szigetről kiabálunk egymásnak, de a tenger morajától nem halljuk, mit is mond a másik. Értetlenül nézünk, s elkeseredetten próbálkozunk, hogy túlharsogjuk egymást, holott a legbölcsebb talán az lenne, ha elcsendesednénk, kedvesen intenénk a túlparton állónak, s mennénk tovább az úton, amit jónak látunk. Észre kell vennünk, hogy más síkon mozog az életünk, melyek talán egy ponton metszik egymást, de aztán futnak tovább a végtelenbe…
Az elengedés ebben az esetben is varázsszó. Engedni a másikat. Engedni őt elmenni. Kinyitni ökölbe szorított kezeimet, s hagyni, hogy a megbántottság és keserűség fekete pillangója messzire repüljön. Ezután nincs más dolgom, mint szélesre tárni karjaimat, s engedni, hogy Isten meggyógyítsa a szívem, s rendbehozza a meggyengült páncélt. Íme, hát a lecke, amit meg kell tanulnom. Kudarcok, próbák, bukások és fájdalmak árán. Mi lesz, ha máskor is történik majd ilyen? Mi lesz, ha hibázom? Bizonnyal fogok. Ember vagyok…de Isten által formálható ember. A legfontosabb az, hogy soha ne feledkezzem meg arról, hogy az Ő szeretet-páncélja szüntelen körülvesz engem, s visszapattan róla minden kilőtt nyílvessző, nincs szükség arra, hogy én magam védekezzek vagy viszonozzam a támadást. Nekem csak az a dolgom, hogy elrejtőzzek az Ő védőszárnyai mögé, s egy pillanatra se vegyem le a tekintetem arról az ösvényről, amit kijelölt számomra.
Hálát adok hát a sötétségért, mert fény gyulladt bennem, a nehézségért, mert könnyebb lett a szívem, a könnyekért, mert lelkemet öntözték, hogy most újra virágozhasson!
Mert„…akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” (Róma 8:28)
2022.03.12.