– Várj! Ne menj még!
– Mennem kell. Tudod, hogy nem maradhatok.
– Persze, tudom, drágám, tudom… De olyan jó lenne, ha legalább egy kicsikét bejönnél! Legalább az előszobába. Még azt a micsodát is magadon a hagyhatod, azt a kendőt vagy mit, nem bánom. De legalább egy picit beszélgethetnénk. Olyan egyedül vagyok mostanában! Hiányzik a társaság!
– Tudom Nagyi, és megértem. De az előírások…. Meg hát ez az egész helyzet… Te már ahhoz a korosztályhoz tartozol, tudod… akikre fokozottan veszélyes… Szeretlek Nagyi. Ezért nem mehetek be hozzád. Nem akarom, hogy bajod essen! Meg akarlak védeni.
– Értem én, drágám. Jót akarsz. Persze. Értem. Tudom azt is, hogy szeretsz. Én is nagyon szeretlek kisunokám.
– Sajnálom Nagyi. Tényleg. De azt szeretném, hogy sokáig itt legyél még nekünk, és ha véget ér majd ez az időszak, akkor újra olyan lehet minden, mint régen.
– Hm. Sokáig itt legyek nektek…
– Mi az Nagyi, mit mondtál?
– Semmiség… Semmi… Csak elméláztam kissé. Azt mondtad, legyek itt nektek sokáig. De hát épp ez az, hogy itt vagyok, de nem nektek. Hiszen jóformán nem is találkozunk. Csak rohanvást beadtok egy csomagot, és már mentek is a dolgotokra. Még a mosolygós, kedves arcotokat sem láthatom. Meg hát, ki tudja, mikor lesz vége ennek, és mennyi időm van még nekem…
– Jaj, Nagyi, ne mondj ilyet! Te még fiatalos és fitt vagy! És ott az okostelefon. Látod, milyen jó, hogy annak idején megvettük szülinapodra? Azon láthatsz minket.
– Igen. Azon láthatlak… De… Eh.., na mindegy is. Szaladj, mert vár az iskola. Tudom, hogy menned kell.
– Ami azt illeti, igen. Tényleg rohanásban vagyok. Puszi. Majd beszélünk még. Ja, holnapután anyu hozza majd a csomagot. Szia-szia!
– Szia. Szia, kedves kisunokám. Szia… – mondja elhaló hangon, s visszanézve látom, ahogy csöndesen becsukja a félig nyitott ajtót, s egy pillanatra összerezzenek, mert valami, mintha megcsillanna a szeme sarkában.
Nagyon szeretem a nagymamámat. Sokat voltam vele kiskoromban. Ő vigyázott rám, amikor a szüleim dolgoztak. Néhány háztömbnyire lakik tőlünk, illetve laktak Papival, de ő már régen meghalt. Nincs sok emlékem róla. A Nagyival töltött időszak viszont elevenen él bennem. A szájban édesen olvadó almás sütemény illatát máig az orromban érzem. Senki sem tudja úgy elkészíteni, ahogyan ő. A beszélgetéseink, a történetek, amiket mesélt, nagyon a szívemhez nőttek. És a séták az óvoda körül. A színes falevelek gyűjtögetése… Emlékszem, megkerestük a polcon lévő legvastagabb könyvet, és óvatosan a lapok közé illesztettük őket, hogy teljesen laposra préselődjenek. Később elővettük, és mindenféle őszi díszt készítettünk belőlük. Igen, az őszt nagyon szerettem Nagyival. Mindig megengedte, hogy beleugráljak a pocsolyába. Kaptam tőle egy sötétkék gumicsizmát. Az nem ázott át, így a zoknim sem lett vizes. Ezért tényleg annyit ugrálhattam és dagonyázhattam a sárban, amennyit akartam. Nagyi nem bánta. Volt, hogy teljesen átfagytunk kint. Pirosra csípte a kezeimet a hideg levegő. Vacogva sétáltunk fel a negyedik emeletre, ahol ők laktak. Nagyi levette a sáros, vizes csizmámat, megfújkálta, megmelengette a kezeimet. Betakart egy jó meleg takaróba, amit saját maga horgolt, és alig telt el néhány perc, máris ott gőzölgött az asztalon a forró kakaó. Édes illata bejárta a szobát. Nagyi elővette a régi fényképeket, mellém kucorodott a több mint 20 éves, süppedősen puha kanapéra, és mesélt a gyerekkoráról. A faluról, ahol felnőtt, a barátairól, a csínytevésekről, amiket elkövettek, és persze arról is, hogy ő is imádott a pocsolyában tocsogni. Azt hiszem, a világ legjobb nagymamáját kaptam az égtől.
– A francba!!! – ordítom hirtelen, és jobbra kapom a kormányt. Hosszan dudálva, a sofőr dühös ökölrázásai közepette száguld el mellettem a szembe jövő autó. Huh, ezt megúsztam. Nagyon elmélázhattam a múlton tűnődve, mert nem is vettem észre, hogy átmentem a másik sávba. Még jó, hogy itt nincs nagy forgalom. Veszettül sietnem kellene az egyetemre, mert zh-t írunk, amiről nem késhetek el. Egész éjjel tanultam. Hulla fáradt vagyok. Kicsit lehúzódok az út mellé. Még nagyon hevesen dobog a szívem az előbbi incidens miatt. Le kell nyugodnom. A padka elég széles. Megállok. Leengedem az ablakot, hagy jöjjön be egy kis friss levegő. – „Te jó ég!” – most veszem észre, hogy a nagy rohanásban még ezt a vacak maszkot is magamon hagytam. – „A fene vinné el!” – Lassan már olyan, mintha ez is arcunk része lenne, pedig levegőt is alig lehet benne kapni. Arról nem is beszélve, hogy mindenki olyan egyforma benne. A múltkor a közértben még a saját keresztanyámat is alig ismertem meg. Annyira gáz ez az egész! – „Basszus. Baromi fáradt vagyok.” – Még van háromnegyed órám kezdésig. Innen 5 perc alatt odaérek az egyetemre. Lehunyom a szemem, csak tíz percre. Abból nem lehet baj. Pihennem kell kicsit.
Kopogás. Biztos, hogy kopog valaki. Nem. Ez már dörömbölés. Mi van? Mintha dörömbölést hallanék távolról. A hang egyre erősödik.
– Hahó! Hé! Ember! Húzza le az ablakot! Hallja? Itt a rendőrség! Azonnal húzza le az ablakot!
„Micsoda? Mi van?” Lassan kezdek magamhoz térni az alvás kábulatából. Kinyitom a szemem. Jesszus! Azonnal tekerem is le az ablakot, miközben nagy igyekezettel dörzsölöm ki szemeimből a fáradtságot és a csipát.
– Tessék biztos úr! Mondja csak! Elnézést, elaludtam.
– Itt nem lehet aludni! Mi több megállni sem!
– De hát nincs kint tábla.
– Nem érdekel a tábla. Ezt mindenkinek tudnia kell. Ezen az úton tilos megállni. Különben pedig volt kint tábla néhány km-rel arrébb.
– De hát az messze… vagyis hát én nem láttam… biztosan…
– Ne beszéljen mellé! Szálljon kifelé a kocsiból! Különben is, mi az, hogy nincs magán maszk?
– De van. Látja? – Oh, basszus. Mielőtt elaludtam, levettem, de várjunk csak… – Biztos úr, az autóban ülve tudomásom szerint nem kell maszkot hordani.
– Ne pofázzon itt nekem. Az új szabályok szerint kötelező a maszk. Mindenhol. Otthon és az autóban is.
– De minek? – csattan ki belőlem hirtelen, aztán gyorsan hangnemet váltok. – Úgy értem, uram, hogy csak én utazom egyedül, nincs mellettem más, akkor miért kellene…
– Mondtam, hogy ne pofázzon! Mit képzel, hogy kérdőre von engem! A szabály az szabály. Az ok meg tökmindegy. Be kell tartani és kész.
Kikászálódtam az autóból, még mindig értetlenkedve és félig meddig kómásan a fáradtságtól.
– Most mi lesz? Büntetést kapok?
– Gúnyolódik fiam? Én a helyében nem tenném. Kérem az iratait.
Eszem ágában sem volt gúnyolódni, de úgy látszik, most egyetlen normális mondatot sem tudok megfogalmazni. Jobb lesz, ha inkább csöndben maradok, mert csak rontok a helyzetemen. A rendőr alaposan, és jó lassan végignézte az irataimat. Mondott még pár szót, valami ejnye-bejnye féleséget, és hogy többet ne csináljak ilyet, aztán végül utamra engedett. Azt mondta, utoljára teszi, mert ha legközelebb is meglát maszk nélkül, akkor végem. Keményen megbüntet. Most mi van? Én tényleg lemaradtam valamiről? Nem értem. Az utolsó infóm az, hogy üzletekben és hivatalos ügyek intézésekor, meg egészségügyi intézményekben fel kell venni ezt a szart, de hogy az autóban, amikor egyedül vagyok? Ráadásul még felsorolt jó pár helyzetet, amikor hordani kell, és nem is mindegy milyet, hanem valami több rétegű, mittomén milyen szűrős akármicsodát, ami az arc méretéhez és formájához igazítható, mert valami intelligens akármicsoda operációs rendszere blabla bla. Honnan a bánatból szedte ezt? Aludtam vagy 10 percet. Talán azalatt mondtak be valamit a hírekben, amit nem hallottam? 10 perc… 10 perc…? „Atyaég! Mennyi lehet az idő?” Gyorsan a telefonomra pillantok. „A rohadt…” Inkább nem mondom ki. Nagyi nem szereti, ha csúnyán beszélek. Mindig azt mondja, hogy a szavaim engem minősítenek. És most éppen nagyon csúnyát készültem mondani. Még leírva is gáz lenne… Gyorsan átvált az agyam.
– A jó életbe! Abba már! – azt hiszem, ez jobban hangzott. – Lekéstem a zh-t. Már elmúlt dél. „11-től írják a dolgozatot- Lehet, hogy már végeztek is. Hogy lehetséges ez, hogy telt el ilyen sok idő? Most mi a fenét csináljak?” Pardon. Ez sem volt éppen szép szó. De jobb, ha ezt most hagyjuk. Valszeg elő fog fordulni máskor is. Ez most egy ilyen sztori. Egyszerűbb, ha nem akadok le mindegyiknél.
Szóval beülök az autóba, és repesztek az egyetemhez. Hátha még bent találom a tanárt, és kimagyarázom magam valahogy. Megérkezem. Kipattanok a kocsiból. A kapu zárva. „A járványra való tekintettel az egyetemi oktatás bizonytalan ideig szünetel. Az esetlegesen megtartandó online órákról konzultáljanak az oktatókkal.” Ez a felirat fogad. He? Mi? Egyszercsak megpillantom az egyik csoporttársam, aki éppen errefelé bóklászik.
– Hé! Ricsi! Hellló! Megmondanád nekem, mi a franc ez?
– Csá Zoli! Mi bajod? most hülyéskedsz? – értetlenül nézett rám, de látva az én valószínűleg még az övénél is értetlenebb, és – magamat ismerve az ilyen helyzetekben gyakorta mutatott – tök bamba tekintetemet inkább tovább folytatta. – Talán hiányoztál az elmúlt egy hónapban? Vagy amnéziád van?
– Miért?
– Hát mert te is tudod, hogy már vagy 3 hete zárva vannak az egyetemek és a főiskolák. Tudod, megelőzés. Meg aztán a tanárok nagy része is beteg. De erről tájékoztattak minket haver. Beverted a fejed, vagy mi van?
– Öhmm… Semmi, semmi. Tökre igazad van. Emlékszem persze – játszottam az okosat. – Csak hallottam valami kósza hírt, hogy már kinyitott a suli, meg ilyesmi. De hagyjuk, biztosan csak kacsa volt.
– Biztos, hogy minden oké?
– Igen, persze. Nincs probléma. Menj csak utadra. Én is húzok az albiba. Kinga már biztosan tök ideges, hogy hol vagyok.
– Ja, ez mondjuk igaz. Most futottam vele össze a kisboltban. Teljesen ki van bukva emiatt a hacuka miatt.
– Hacuka?
– Tudod, a védőruha, amit holnaptól mindenkinek viselnie kell. – Ricsi most megint gyanakodva nézett rám. – Tuti jól vagy tesó?
– Öööö… Ja, igen. Most rohannom kell. Szia.
Ezzel a lendülettel el is repesztek innen, mielőtt még gázabbá válik a helyzet. Védőruha? Mi a frász van? Már megint miről maradtam le? Na, majd Kinga elmondja, mi a szitu. Meglehetősen nyugtalanul szaladok fel a lépcsőn. Jaj, ilyenkor olyan messzinek tűnik a 3. emelet. Végre. A jól ismert ajtó. Bent pedig ott vár Kinga. Azt hiszem ő életem szerelme. Már 3 éve együtt vagyunk. Ha minden jól megy, jövő tavasszal meg is kérem a kezét. Na, de mindegy. Szóval, lenyomtam a fehér burkolatú kilincset, és… Várjunk csak. Egy pillanat. Miért fehér? Tisztán emlékszem, hogy nekünk bronzszínű kilincsünk volt. És ez? Mi volt ez a pittyenés? Nincs idő magamhoz térni, mert Kinga hallotta a jöttöm zaját, és most rohamtempóban ugrik a nyakamba, azaz ugrana, mert hirtelen megállítja őt egy éles sípoló hang.
– Istenem. Ezt sosem fogom megszokni… – sóhajtja lemondóan, s fejét lehorgasztva int a karjával, hogy menjek be.
Tétován belépek, s bezárom magam mögött az ajtót. Nem értem ezt az egészet. Nem értek semmit.
– Kinga, mi volt ez? Talán haragszol rám? Vagy megbántottalak valamivel?
– Tessék? Miért kérdezel ilyeneket? Ugyan mivel bántottál volna mag?
– Csak mert át sem öleltél. És egyébként mi ez a pittyegés meg sípolás? Olyan mintha valami üzemben volnék.
– Zoli, ne csináld már. Most nincs kedvem viccelni.
– Hát elhiheted, hogy nekem sincs. Lassan kezdem azt hinni, hogy begolyóztam.
– Te jó ég! Talán baleseted volt? Nekimentél valaminek? Megsérültél? Beszélj már!
– Nem. Nem! Egyáltalán nem! Csak olyan, mintha másik bolygón lennék. Volt valami bejelentés? Változtak az előírások, vagy mi van?
Percekig csak nézünk egymásra, mert egyikünk sem érti, hogy mit nem ért a másik. Nem is tudom, hogyan és mitől, de lassan oldódik a feszültség, és szép csöndben beballagunk a szobába, ahol újabb sokkhatás ér. Hófehérre festett falak, fehér huzattal bevont heverő és ágyneműk, két világos színű polcos szekrény, egy kis asztal, és még egy-két, szintén fehéres vagy krémszínű bútordarab áll. Mi történt itt? Hol vagyok? A díszpárnák, a posztereink, a bolyhos kis szőnyegünk, amin olyan jóleső érzés volt hason fekve könyvet olvasni, a diófából készült régi szekrény, amit még nagyitól kaptam. Hol vannak ezek? Egyáltalán hová lett a szobánk? Az igazság az, hogy meg sem merek mukkanni, mert félek, hogy megint komplett hülyét csinálok magamból. Csak állok ott tátott szájjal, mint valami eszelős, aztán kapcsolok, hogy ez így nem lesz jó, és nagyon figyelek arra, hogy összeszedettebbnek tűnjek. Próbálom eljátszani, hogy képben vagyok, és óvatos megjegyzéseket teszek, hátha Kinga reakcióiból összerakom majd ezt a történetet.
Bebizonyosodik, hogy ez volt a jó döntés, mert szépen lassan világossá válik az egész helyzet. Járvány van, ezt tudjuk, méghozzá elég nagy, világszerte sok-sok embert érint, ezreket, tízezreket, vagy talán már milliókat. Hoztak mindenféle intézkedéseket, hogy megóvjanak bennünket, legalábbis ezt mondják. Eddig oké, ezt én is tudtam, de most jön a java. A betegség gyorsabban terjed, mint gondolták, és kiszámíthatatlan. Nem nagyon tudják kezelni. Mindenki fél. Hogy mennyire halálos? Hát azt nem tudom. Mondanak mindenfélét. Van, aki rosszabbul viseli, van, aki jobban. De abból, amit eddig hallottam, az a benyomásom, hogy megélt már pár ilyet az emberiség, sőt talán még durvábbakat is. Na, mindegy. Védeni akarják a népet, ez a lényeg. Most ott tartunk, ahogy Kingától megtudtam, hogy már sokkal több helyzetben, és helyen kell viselni a maszkot, aminek egy sokkal modernebb – de tényleg, durván modern – változatát fejlesztették ki. Ez az, amiről a rendőr is beszélt. Emellett mindenkinek viselnie kell egy spéci karkötőt, ami össze van kötve valami központi rendszerrel, és ha egy másik ember másfél méternél közelebb megy hozzád, akkor sípolással jelez. Ja, és a kilincsek is mind le lettek cserélve fehérre, és analizálni tudják az ember bőrén lévő mikroorganizmusokat. Jelzik, ha valami oda nem illő szennyeződés, vagy baci van a kezeden. Nagyon durva. Arra is kötelezték az embereket, hogy átalakításokat végezzenek a lakásukban. Előírták, mennyi bútor lehet bent, milyen színárnyalatokat használhatnak meg ilyesmi. A többi cuccot vagy egy központi raktárba szállították, vagy elégették. Szóval ez van. Tisztára, mint egy scifiben. Persze az utcán sem tanácsos tartózkodni, csak külön indokkal. Nagyon lecsökkent a lehetősége annak, hogy találkozz a családtagjaiddal vagy barátaiddal. Marad az online tér. Ott viszont időzhetsz, amennyit csak akarsz. Ja és az egyetemek, fősulik zárva. Egy-két helyen van csak online oktatás. Azt mondták odafönt, hogy ne erőltessék inkább. Másra kell most koncentrálni. Jelen helyzetben a műveltség és tudás szerintük egyáltalán nem fontos. Másodrendű, haszontalan dolgok. Engedelmességre, a hírek nyomon követésére és az okos eszközökhöz való alapszintű hozzáértésre van csak szükség. Ehhez pedig ugyebár nem kell túl sok ésszel rendelkezni.
Ami engem eléggé aggaszt – az összes többi mellett persze – az a másfél méternél pittyegő karkötő. Kérdeztem is Kingát, hogy akkor mi van a házastársi kapcsolattal, vagy a gyerekneveléssel. Egyáltalán hogyan érinthetjük meg így egymást? Hogyan teheti pl. tisztába egy anyuka a kisbabáját? Azt mondta, hogy erre is megvannak a megfelelő előírások, és mivel senkinek nem akarnak rosszat, mert tudják, hogy az emberi kapcsolatok mennyire fontosak, ezért az ilyen tevékenységekhez szükséges extra időket beépítették a rendszerbe. Másfajta karkötőt kapnak a házaspárok, mást a kisgyerekesek stb. Nagyjából kiszámították, mi mennyi időt vesz igénybe, s be kell ütni egy kódot a cselekvés kezdetekor valamint a végén, s így igazolhatóvá válik a másfél méteres távolság átlépése. Ne kérdezzétek, hogy ez pontosan hogyan működik, mert nekem ez magas. Világéletemben inkább humán beállítottságú voltam. Nem értek az ilyenekhez. A lényeg, hogy ezt is kontroll alatt tudják tartani, hiszen ez a társadalom és az egyes emberek jól felfogott érdeke. Csak így tudják megvédeni az egészségünket, az életünket. Ezt mondják.
Akaratlanul is eszembe jut egy dolog. Mit csináljak, na, ilyen vagyok. Miközben Kinga beszél, felemelem a fejem, s igyekszem sokatmondó tekintettel, némi komolyságot magamra erőltetve ránézni.
– Te, Kinga, és akkor mi lesz a… tudod mivel… Szóval ott is jelezni kell a kezdetét és a végét? Mennyi időt adnak rá? Mert akkor lehet, hogy dolgozni kéne rajta, hogy javuljon az átlagom…
– Jaj, Zoli… Ne már! Ez annyira jellemző! Neked mindig csak azon jár az eszed! Nem tudnál kicsit komolyabb lenni?
– Nagyon is komoly vagyok. Ez igenis egy komoly kérdés. Ne csináld már, Kinga! Szerinted nem abszurd ez az egész? Olyan mintha egy filmben lennénk! Ez nem lehet a valóság!
– Tudom, Zoli, és én is így érzem. De mégis mit tehetnénk? Ez van, ilyen a rendszer… Ki kell bírnunk. Majd csak jobb lesz.
– Ja. Majd csak…
Ekkor váratlanul megcsörren Kinga telefonja. Ő összerezzen. Nem tudom, miért. Ránéz a kijelzőre, és arca falfehérre sápad. Remegve csúsztatja oldalra ujját a kijelzőn, majd halk, bizonytalan hangon megszólal.
– Halló?
A vonal másik vége néma.
– Apa…? Apa, ugye nem…? Azt mondtad, hogy akkor hívsz, ha valami gond van anyával. Mondd, hogy minden rendben! Kérlek, mondd!
– Kislányom. Édesanyád… édesanyád meghalt…
Kinga erőtlenné váló kezéből könnyedén csúszik ki a mobil, és nagy
csattanással csapódik a fényesre fertőtlenített padlóra…
Egy pillanat telik el csupán, mégis örökkévalóságnak tűnik. Mint egy vulkán tör fel Kinga mellkasából a zokogás. Megállíthatatlanul folynak a könnyei.
– Anyu, anyu… Ez nem lehet igaz! Istenem, mondd, hogy nem igaz! Annyi mindent akartam még mondani neked! Ezt nem hiszem el! Anyu… anyukám…
Hangja többször elcsuklik, miközben egész testét rázza a zokogás. Szívet tépő a látvány. Én csak bámulom, bámulom őt esetlenül. Automatikusan jön elő belőlem a mozdulat, hogy most át kell ölelnem. Közelebb húzódom hozzá, de ekkor vészjósló hangként előtör az éles sípolás. „Tudom, tudom a francba, túl közel mentem. Az a rohadt másfél méter. De hát szomorú, de hát sír.” Az ismerős mozdulatsor megakad, hirtelen idegenné válik. Mintha fal lenne kettőnk között. Kinga csak néz rám, tudja, érti, miről van szó. Nem vádol, nem vár, inkább szavakba önti fájdalmát.
– Beteg voltál anyu. Olyan beteg. Mennyi fájdalmad volt, és én nem lehettem melletted. Egy hete, amikor találkoztunk, láttam, hogy nagyon nem vagy jól. Meg akartalak ölelni anyu, de te nem hagytad. Azt mondtad, nem lehet, mert ott az a másfél méteres „fal”. Ne kockáztassam, hogy elvigyenek, nehogy büntetést kapjak. Ott és akkor is anyu, még a betegségedben is engem féltettél, értem aggódtál! Én pedig gyáva voltam. Nem öleltem meg az édesanyámat! Az egyetlen édesanyámat, mert féltem…. Azt mondtam, majd jövőhéten találkozunk. De már nincs jövőhét. Vége. Már nem láthatlak soha többé… Anya, drága, drága anyukám…. Bocsáss meg!
Nem bírom tovább. Már nem. Nem érdekel a sípolás, nem érdekel a másfél méter. Életem szerelmének éppen megszakadni készül a szíve. Kibírom, ha nem foghatom meg a kezét. Kibírom, ha nem bújhatok hozzá, de azt, hogy szomorú, és én nem vigasztalhatom meg, amikor tudom, hogy az ölelésem tudja őt igazán megnyugtatni… Na, azt már nem. Nem fogom tehetetlenül nézni, hogy szenved.
– Szeretlek, Kinga! Itt vagyok. Én itt vagyok neked. – ezeket a szavakat suttogom, miközben egészen mellé húzódok a hófehér ágytakarón.
Ezt is érti, s megadóan bújik karjaimba. Ölelem őt, miközben könnyei vállamat áztatják. Ölelem őt nem törődve sem idővel, sem következményekkel. Ölelem a nőt, akit szeretek, s akinek szüksége van az érintésemre. Nem tudom, mennyi idő telik el. Már csak arra eszmélek, hogy óriási robajt hallok, mint amikor betörnek egy ajtót. Hirtelen megjelenik három egyenruhás, sisakos alak. Durván megragadják a karom, miközben ordibálnak valamit szabályszegésről, jelzés elmaradásáról, időkeretről, felelősségről, meg ilyenekről. Minden erejükkel azon vannak, hogy szétszakítsanak minket. Nem is kell nekik ehhez sok idő, hiszen többen vannak, és erősebbek nálunk. Felrángatnak az ágyról. Megütnek. Nem tudom, miért, de megütnek még egyszer. Fáj az arcom. Kinga nevét kiabálom, miközben kivonszolnak a szobából. Tiltakozom. Hadonászok, próbálom kiszabadítani magam a kezükből. Aztán minden sötét lesz.
Kinyitom a szemem, és egy hatalmas levegővétellel előredőlök az ülésben, mint aki éppen vízbefulladástól menekült meg. Körülöttem minden sötét. Körbenézek és megnyugszom. Ismerős ez az autó. Igen. Tudom, hol vagyok. Az utcai lámpák fényei megvilágítják az útpadkát. Mennyi lehet az idő? Odakint már besötétedett. Az ülésen tapogatózva keresem a telefonomat. Á, megvan. Megnyomom a gombot az oldalán. Fél hat. Még csak fél hat van. Hm. „Télen hamar sötétedik.” Valami mintha rá lenne akadva a telefonomra. Ó igen. Látom már. Leakasztom a kissé összegyűrődött maszkot, és éppen a kesztyűtartómba akarom tenni, de félúton megáll a kezem. Minden eszembe jut. A szoba, a kilincs, a karkötő, a sípolás, a tiltott ölelés, a félelemből épített láthatatlan falak és Nagyi. Igen, eszembe jut a nagymamám. Felzúg a motor, felvillan a bal oldali index lámpa fénye, s már száguld is a kocsi az ellenkező irányba. Lihegve érek a lépcsőház ajtajába. Beütöm a kódot. Nem várom meg a liftet. Zihálva futok a negyedik emeletre. Türelmetlenül kopogok, sőt kiabálok is.
– Nagyi! Nagymama! Nyisd ki az ajtót! Én vagyok az, Zoli!
Bentről sietős léptek zaja hallatszik. A kulcs elfordul a zárban, s az először csak résnyire nyitott ajtóban megjelenik a számomra oly kedves arc. Az arc, mely mosolyával oly sokszor űzte el a lelkemet betakaró sötét árnyakat az elmúlt 24 év során. Megnyugodva, hogy tényleg én vagyok az, nagyi szélesebbre tárja az ajtót, de aggodalom ül szemében:
– Mi az Zolikám? Csak nem történt valami baj?
– Nem Nagyi, nyugodj meg. Pont ez az, baj nem történt.
– De valami más igen. Mi van veled kisunokám?
– Rájöttem, Nagyi! Igazad volt! Ne haragudj!
– De hát miben?
– Mindenben! Amit az életről mondtál! Nem csak hosszú életet szeretnék, Nagyi, hanem jó életet! Azokkal, akik fontosak nekem! Azt akarom, hogy tudják, szeretem őket! Addig, amíg ezt megtehetem! Ezért vagyok most itt, Nagymama! Nem akarok gyáva lenni, nem akarok elrohanni! De azt sem akarom, hogy veszélybe sodorjalak téged…
Nagymama néhány másodpercig hallgat, aztán derűs nyugalommal mondani kezdi:
– Nem tudom, mennyi időm van még a földön, Zolikám. 80 éves vagyok. Lehet, hogy évek, lehet, hogy csak hónapok vagy hetek. Nem tudhatjuk, mennyi adatott. De azt tudom, hogy számomra az az igazi veszély, ha magamra maradok. Ha a napjaim számát növelem ugyan, de nem töltöm meg őket élettel. Sok évet voltam már itt, sok élményben volt részem. Nincs hiányérzetem. A napjaimnak viszont csak akkor van értelme, ha nem a félelem uralja őket, hanem a szeretet. Örülök, hogy visszajöttél.
– Én is örülök, Nagyi!
Egymás szemébe nézünk, s mindketten tudjuk, mire gondol a másik. Belépek az ajtón. 10 perc múlva már be is lengi a lakást a forró kakaó és az almás sütemény felejthetetlen illata. Ő mesél, mesél, én egyre csak hallgatom, és megtelik a szívem élettel….
(2020.)
(A történet – bár mutathat némi hasonlóságot a valósággal – a képzelet szüleménye. Fikció. Elmélkedés. Hangsúlyozom: nem a valóság. Gondolatok, melyeket tovább gondolhatnak, akik szeretnék…)