Nap kélt és nyugodott. Hold fénye világított, és halványult el. A leányka csak állt rendületlen a zord szikla magasba nyújtózó peremén. Némán figyelte a lábai alatt zúgó tenger kőfalhoz csapódó hullámait. Hallgatta zúgásukat. Szerette volna érteni, mit beszélnek. Bárcsak tudott volna a nyelvükön, akkor megkérdezhette volna tőlük, hiszen ők biztosan tudják a választ. Oly szélesen terül el a tenger, elér a messzi szárazföldekig. A hullámszomszédok összefonódva, ringatózva megsúgják egymásnak a titkokat, amiket távoli partokon mesélnek az utazók. Ők biztosan hallottak róla, tőlük megkérdezhetné. A leányka nagyot sóhajtott, mert bármennyire is koncentrált, be kellett látnia, hogy sajnálatos módon nem beszéli a hullámok rejtélyes nyelvét.
Így hát várt tovább. Várt és figyelt. Sirályok járták égi táncukat a feje fölött. Boldog szárnycsapásaik mozdulatokba kódolt jelekként üzentek a messzi felhők közül. A leányka most arra gondolt, hogy szárnyat növeszt. Lehunyta fáradt szemeit, s képzeletében máris madártestet öltve hasította a friss tengeri levegőt. Megpördült néhányszor a repülés adta szabadság mámorító örömében. Egy pillanatra belefeledkezett ebbe az érzésbe, de tollait megrázta hamar, hiszen tudta, nem feledheti célját. A sirályok. Igen, a sirályokhoz kell repülnie, mert nekik is fel kell tennie a kérdést. A büszke fehér madarak először tudomást sem vettek a kis jövevény érkezéséről. Zavartalanul táncoltak tovább. A madárrá vált leány óvatosan megköszörülte torkát, s így szólt:
– Sirályok, kedves Égi Vándorok, segítsetek nekem!
A tánc lassabb tempóra váltott, de nem állt meg. A leány ismét próbálkozott. Apró szárnyacskáival közelebb repdesett.
– Sirályok, bocsássatok meg, segítenétek nekem?
A kecses madarak ekkor lassan felé fordították a fejüket. Végigmérték törékeny kis testét, majd egyre gyorsuló szárnycsapásokkal repültek tova egy másik vidékre, ahol senki nem zavarta meg önző játékukat. A leányka madárszíve fájón megdobbant. Szemhéjai lassan emelkedni kezdtek utat engedve a sápadt napfénynek. Ott találta magát ismét a szikla kopár peremén azon tűnődve, vajon talál-e valakit, aki megválaszolja a számára olyan fontos kérdést.
Hirtelen a lábánál halk motoszkálásra lett figyelmes. Egy kis bogár lépegetett a száradó fűszálakon táplálék után kutatva.
– Milyen védtelen és pici – gondolta a leány. – Ő biztosan meg fog érteni engem.
Azzal lekuporodott a kavicsos földre, s arcát egészen a talajra simítva figyelte az aprócska lényt.
– Ó, ő annyira parányi, hogy a hangommal még megijeszteném. Jobb, ha nem is szólalok meg, inkább csak gondolok arra, amit mondani szeretnék.
Elkezdte lassan összerendezgetni fejében a szavakat. Még a levegőt is óvatosan vette, hogy el ne ijessze a kis bogarat. Percek teltek el, de válasz nem érkezett. A picurka lény ügyet sem vetett a sóvárogva váró leánykára. Nagyon el volt foglalva saját szükségleteivel. Nem ért rá mások bánatával foglalkozni. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant a fűszálak között.
A leányka lassan, csöndben felemelkedett a földről. Kérdésének súlya ólomként nehezedett rá. Kicsi teste már nem bírta cipelni nehéz terhekkel megpakolt lelkét. Először csak könnyeit nyeldesve szipogott vékonyka karjait összefonva mellkasán. Az érzelmek hömpölygő óceánját azonban nem lehet sokáig gátak mögé szorítani. Így a leányka sem bírta tovább. Zokogásban kitörve roskadt térdeire nem látva semmi mást a fájdalmán kívül.
– Hát senki sem segít nekem? Teljesen magamra maradtam? – tört ki mellkasából a kétségbeesett kiáltás. A remény elvesztésének végső jele volt ez. A reményé, hogy valaha választ talál a kérdésére.
Vágyódó keresése elsőként a szüleihez vezette, az ő bölcsességükben bízva próbált megoldásra lelni. A felnőttek világa azonban csöppet sem olyan, amiben egy gyermek könnyen el tudna igazodni. Tele van falakkal, útvesztőkkel és tüskékkel. Ott a színek megfakulnak, a zene elhalkul, a mosolyok kiegyenesednek. Ő is érezte ezt, amikor őszinte érdeklődéssel feltette a kérdést szüleinek, akik egy kapkodó buksi simogatással elintézték a dolgot mondván: „Kicsi vagy te még, nem kell neked ilyenekkel foglalkoznod.” A leánykában akkor elszakadt valami. Elpattant az egyik szál, ami összekötötte szívét a reményteli hittel. Riadtan menekült a tenger fölé magasodó szirtre, ahol mindig nyugalomra lelt. Választ a felnőttektől nem várhatott, ezért fordult a hullámokhoz, a sirályokhoz és a kis bogárhoz segítségért, de náluk sem járt sikerrel.
– Végképp egyedül maradtam – gondolta, s a magány fojtogató vasökle olyan erővel markolta meg szívét, hogy félelem támadt benne.
– Mi ez a furcsa érzés? – tűnődött. Eddig még nem érezte ezt. Még nem félt. A családi fészek biztonságot adó melege eddig áthatolhatatlan burokként vette őt körül, s felépítette benne a soha el nem múló boldogság illúzióját. Most azonban félt. Egyre kisebbre kuporodott össze a szikla peremén, s úgy érezte, szívében lassan kialszik a tűz, ami eddig melegen tartotta őt a világ hideg közönyében.
Könnyeit törölgette, s lám egy tétova csepp kezéről a tenger vizébe hullt. A Nap sugarai rátaláltak erre az egyetlen csöppre a habok áradatában, s ragyogó fényességgel verődtek vissza róla. A leányka látta tündökölve megnyílni az eget, s bensőjében újra égni kezdett a tűz. Testét azonban most egy másféle melegség is átjárta. Mintha egy puha kéz ujjai fonták volna át szívét, miközben mélyen bentről egy suttogó hang beszélni kezdett:
– Miért búsulsz leányka? Miért peregnek a könnyeid?
– Ki vagy te? Ki beszél hozzám? – kérdezte bátortalanul a leány.
– Vagyok, aki vagyok. Jól tudod, hiszen ismerjük egymást rég, még abból az időből, amikor nem találkoztál falakkal és tüskékkel.
– Félek – rebegte elhaló hangon a leányka.
– Nem kell félned. Kérdezz csak bátran.
A leány szeme tágra kerekedett. Eljött a pillanat, végre felteheti a kérdést, ami már oly sok ideje feszíti lelkét.
– Nem merem – mondta ki végül. – Félek, hogy fájni fog.
– Fájdalom nélkül nincs élet. Ezt te is tudod. Bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a fájdalommal, mert csak akkor találjuk meg a válaszokat.
– Én nem vagyok bátor.
– Ha nem lennél az, akkor nem jöttél volna el ide. Akkor te is bolyonganál az útvesztőben, s építgetnéd a falakat, ahogyan a többiek teszik.
– Bár olyan lennék, mint a többiek! – sóhajtott a leány.
– Ne akarj olyan lenni! Te pont így vagy az, akinek lenned kell.
– De úgy fáj a szívem!
– Tudom.
– Te azt is tudod, mit szeretnék kérdezni, ugye?
– Igen. Ismerlek jól. Már azelőtt tudtam rólad mindent, mielőtt a világra jöttél.
– Akkor fel sem kell tennem a kérdést…
– Valóban nem kell. Mégis bíztatlak rá, hogy feltedd, mert az segít neked, hogy még bátrabb legyél, és lehetőséget ad, hogy tanulj.
– S mi lesz a válasszal? Elárulod nekem?
– A választ már te is tudod. Csak annyi kell hozzá, hogy csendben rám figyelj. Meghallod ott bent a hangom, ahogyan most is. Lesznek erősebb zajok, amik elnyomják majd. De ne törődj velük, csak kérdezz bátran, és figyelj! Bármilyen hangosan zúgnak a hullámok, bármennyire is nevetnek rajtad a többiek, akármilyen érdektelen és önző a világ, te soha ne hagyd abba a kérdezést, és ne szűnj meg rám figyelni! Merj bízni bennem, s akkor a lelked mélyén tudni fogod a választ! Most pedig tedd fel nyugodtan a régóta őrizgetett kérdésedet.
– Már nem szeretném – mondta a leányka.
– Miért nem?
– Mert már tudom a választ.
– Akkor megértetted. Ne félj, csak higgy!
A leányka szívén érezte még a hatalmas kéz puha simítását. Boldogságában felhevült arcának pírja felszárította könnyeit. Felállt ott a szikla peremén, a messzi távolba tekintett, s a szélbe suttogta a választ:
– Most már tudom: Találkozunk még.
Lágy fuvallat lebbentette meg selymes haját, s ragyogó szemeiben megcsillant a napfény.
(2018.)