Még őrt áll a remény, még pislákol a láng, még vársz, jön egy új, egy boldog nap talán. Még hiszed, hogy jobb lesz, még ébren tart a vágy: tán egy nap kilép az ajtón, és másképp néz majd rád! Így várod egyre, epedve, hogy lásd, kire istenedként nézel, tőle vársz szabadulást. Minden egyes mozdulatát kíséred szemeddel, minden egyes rezdülését érzed a szíveddel. Percre perc, napra nap, évet követ az év, reményeid légvárát a valóság tépi szét. Tépné, de te nem engeded, szemedben lobban a láng minden áldott percben, mikor odalép hozzád. Öröm ébred szívedben, tested remegve kér, de óvatos már lelked, ütések emlékétől fél. Alázatba hajtod büszke, okos fejed, barátként emeled mancsod, hátha most másként bánik veled. Kezében hozza vacsorád, orrod szimatol a szélben, talán valami ínycsiklandó étket kapsz jutalomképpen. Üres tálad alján tompa koppanás hangzik, aztán már csak csoszogó lábak távolodó zaja hallatszik. Az éhségtől habzó szájjal tálkádba fúrod fejed, s mohón habzsolod a penészes, száraz kenyeret. Nagy úr a korgó gyomor, s a szomjúság néma párja. Pocsolya vizéből – drága lélek – szomját oltani próbálja. Kínodat látva megsajnál, s megnyitja csapjait az ég, üde esőcseppek oltják el kiszáradt torkod parázsló tüzét. A csepergés lassan záporrá duzzad, s te összekuporodva vársz. Nincs menedéked, hová elbújhatnál, nincs oltalmat adó kutyaház. Néhány méterre csak, védelmező hajlék nyitott ajtóval csalogatóan áll. Száraz, tágas pajta, meleg, tiszta szalma, friss ivóvízzel teletöltött tál. Valóság, mégis álom, mit soha el nem érhetsz, hisz kicsiny korod óta csak egy rövid láncon élhetsz. Két méteres körben járod fogolytáncod. Mondd, élet ez? Jöjjön bár vihar, tűzvész vagy rúgások, esélyed sincs, hogy védekezz! Mi másnak néhány lépés, neked az messzi távol. Rabláncod minden vágyad elérésében gátol. Őseid ösztöneit követve mennél felfedezni a világ kincseit. Illatok, ízek, erdő, mező hív, hogy megismerd rejtelmeit. Újult erővel olykor nekiindulsz, de nyakadat valami szorítja, marja. Ekkor eszmélsz, hogy a lánc nem csak tested, lelked is fogva tartja. Néha álmodsz arról, hogy szabadon futsz a réten, zöld fűben hemperegsz, bundád lobog a szélben. Álmodban hűséges társad, ki most börtönöd őre, s ütések helyett simogatást kapsz. Sosem elég belőle. E ringató boldogságból rideg valóság riaszt fel: megtört, elgyengült tested küzd éhséggel, sebekkel, hideggel. Sorsodat némán tudomásul veszed. Nem vádol senkit, nem üzen haragot a szemed. Csak mélységes bánatot, fájdalmat és vágyakozást, melyből a múló idő talán sosem hoz feloldozást. Így fogy el lassan, észrevétlenül odaadó életed. Fel sem tűnik nekik halálod, hiszen észre sem vették létedet. Szelíd megadással tetted, amit kért Ő, aki uradnak hitte magát, de vak maradt, nem ismerte fel a benned rejlő földi csodát. Hűségedért, szolgálatodért nem kértél volna más fizetséget, csak azt, hogy akit gazdádnak hívnak, legalább egy kicsit szeressen téged… (2017.)