Szeme tűz, szeme fény, közelít, jön felém. Karja sűrű, buja kert, betakar, rabul ejt. Hangja lágy, szava méz, csalogat, megigéz. Ajka angyali bók, tüzes ördögi csók. Rám tekint, belém néz: „Enyém vagy, amíg élsz. Velem égsz, s belehalsz. Ez az, amit akarsz.” Fejem zúg, szívem fáj: „Ez az angyali báj, s ez az ördögi szív, mit üzen, hova hív?” Édes ő, és keserű. Rút, mégis gyönyörű. Egyszerre vonz, és taszít. Jéggé dermeszt, felhevít. Vele jó, vele fáj. Sír a szív, nevet a száj. Szomorúság és derű. Bonyolult, de egyszerű. Átölel, megszorít, a félelem elborít. Fülembe súg titkokat. Láttat szép álmokat. De szava méreg, elvakít. Lassan öl, megsemmisít. Sötét mélybe zuhanok. Menekülni akarok. Küzdök hát ellene, harcot vívok vele. Erősen tart, nem ereszt: „Nem akarhatod ezt.” Súgja egyre nekem: „Te vagy a másik felem. Hová futsz, hová mész? Menekülhetsz, amíg élsz. Engem el sose hagysz. Mindig velem maradsz. Tudom, kellek neked. Senki el nem vehet.” Erőm elhagy, gyengülök. Miért is menekülök? Rejtőzködni minek már? Bárhol vagyok, rám talál. Tőle nincs már menekvés. A józan ész itt oly kevés. Bárhogy küzdök, harcolok, magam elől nem futhatok. (2017.)