Az igazi Karácsony

Álomszép karácsony volt. Odakinn a téli szürkeségben csendben hullott a hó. A kövérre hízott ezerarcú pelyhek komótosan szállingóztak a levegőben. Elképzelni sem lehetett szebbet… Nono! Álljunk meg egy percre! Tekerjük csak vissza a legelejére a történetet! Azt mondtam álomszép? Valóban az volt, csakhogy itt a hangsúly az „álom” szón van. Ugyanis a fehér karácsony abban az évben tényleg csupán vágyálom volt. Ha a valóságot kellene írnom, inkább a következőt mondanám:

Odakinn a nyálkás, sártól fröcsögő, inkább őszi, mintsem téli időben apró szemekben pergett az eső nem hagyva időt az egyébként is egyre növekvő mennyiségű latyak és pocsolya felszáradására. Így az emberek fejében a „hazaérni képtelenség tiszta nadrágban”, valamint a „lemosnám az autót, de minek” és ehhez hasonló gondolatok, érzések jelenléte folyamatossá vált.

Szóval a hófehér táj valóban csak álom maradt abban az évben (is). Ez azonban egyáltalán nem akadályozott egyes családokat abban, hogy a maga valódi teljességében megéljék a karácsony örömét és bensőséges hangulatát. Ők azok, akik a lelkükben szabadok. Tudják már, hogy az ünnep igazi forrása nem a külsőségekben, hanem a szívben keresendő. Nem tiltakoznak az otthonuk apró hangulatfokozó mütyűrökkel való „kicicomázása” ellen. Érzik azonban, hogy először a lelküket kell díszbe öltöztetniük, és ha ez megtörténik, akkor lesz tényleg ünnep a Karácsony. Tudják azt is, hogy az ajándékok figyelmes gesztusok csupán, melyek átmenetileg örömöt okoznak annak is, aki adja, s annak is, aki kapja őket. Nem vetik el a földi boldogságot. Meggyőződtek azonban arról, hogy a legnagyobb ajándékot már réges-régen megkapták ők, és minden ember. Nem a karácsonyfára volt felakasztva, vagy szalagos dobozokba csomagolva, hanem a keresztre volt szegezve. Ez a benső bizonyosság áthatja az egész lényüket, s földön túli, sugárzó derűvel tölti meg otthonukat. Az ilyen, lelkükben szabad családok egyike az is, melyről történetem szól.

Mint említettem, őket nem zavarta az időjárás, az összekuszálódott évszakok. Már egy hónapja elkezdték a készülődést az ünnepekre, apró lépésekben, megadva a módját, megszentelve az idejét. Esténként gyertyalángok játszadoztak a szobák sötétjében a családtagok meghitt beszélgetéseinek és vacsorájának kísérőjeként. Az adventi naptár cukorkáinak száma napról napra fogyatkozott. Előkerültek a falra akasztható, ablakokba lógatható díszek is. Mikor közeledett a nagy nap, már javában zajlott a készülődés. A szegfűszeg, fahéj és kardamom illata varázslatossá tette a levegőt. A mézeskalácsok fehér ünnepi ruhában sorakoztak az asztalon. A nagy várakozástól mámoros hangulatban szinte magától tekeredett csigavonalba a beigli ínycsiklandóan ízes mákszemeket rejtve a belsejében. A lejátszóból ismerős dallamok csendültek fel: „Mennyből az angyal”, „Kiskarácsony, nagykarácsony”, „We wish you a merry Christmas”…

Ez az a pont, ahol feltétlenül meg kell említenem a család négylábúját, a nagy fehér bundás barátot, Jegest. A finom illatokat ő is értékelte ám, bár sajnálattal konstatálta magában, hogy a kóstolóból idén sem lesz semmi. Eddig is valahányszor egy lepergett sütidarabkát próbált elcsenni a földről, a gazdája mindig megelőzte őt, sebtiben megsimogatta buksiját, s azon a szokásos, játszós-kedves hangján közölte vele, hogy „Jeges maci, tudod, hogy ebből nem ehetsz. Ártana a pocidnak, beteg lennél tőle. Teee, naaagy macija a gazdinak….” „Már csak az ’ütyülüpütyülü’ hiányzik” – gondolta Jeges, de nem tehetett róla, bármennyire is felnőtt kutyához nem méltónak és nevetségesnek találta, imádta, amikor a gazdája becézgette és babusgatta őt.

Visszatérve a beiglihez. Jeges jó nagyokat szippantott a levegőbe, hiszen tudta, hogy be kell érnie a sütemények illatával. Ezzel a dologgal még ki is lett volna békülve, és az sem zavarta különösebben, hogy a lakás berendezési tárgyai némi változáson estek át. Az is előfordult, hogy valami piros-zöld agancsszerű képződményt tettek a fejére. Ezt őszintén nem értette. Igaz, hogy néha a gazdája nem emlékezett pontosan, milyen állat is ő, hiszen előszeretettel nevezte macinak. Medvének lenni azonban nagy büszkeség, mert az erőt és bátorságot jelképezi. „No de a szarvas?” Leginkább ugyanis arra hasonlított ezzel az izével a fején. „De mi a csudát csinál a szarvas? Menekül? Legel? Na ne! Kikérem magamnak!” Jeges azzal nyugtatta magát ilyenkor, hogy azt képzelte, ez egy bika szarva. Az mégiscsak erősebb állat. Ebben a képzetben ringatta magát, és közben elégedetten lihegett abban a tudatban, hogy örömet okozott gazdájának, mert így készülhet róluk egy újabb buta fotó, ami bekerül majd a karácsonyi albumba.

Mindez összességében nem is zavarta annyira, mint az az egy bizonyos dolog. A fura ének. Volt több is, de ettől az egytől felállt a szőr a hátán. Nem olyan nyelven szólt, mint ahogy beszélni szoktak hozzá, de néhány szót érteni vélt belőle. Lássuk csak, volt benne valami juh, meg Meli, meg szöszmösz. Ettől aztán kiverte a víz – persze csak jelképesen, hiszen kutya volt, a kutyák pedig nem izzadnak, ugyebár. Régi, rossz emlékek jutottak eszébe. „Juh.. Pff. Utálom a bárányt” – gondolta Jeges. „Ezt a gazdám is tudja. Remélem, nem bárányhúsos tápot kapok idén karácsonykor is. Két évvel ezelőtt jól meggyűlt vele a bajom. A szőnyegen látszott is az eredménye. Egy egész álló napig szellőztetni kellett a lakásban.”

Na és itt az a Meli. Jeges mindig félt, hogy ez a dal majd idecsalogatja a szomszéd kislányt, akit Melinek hívnak. Tavaly ilyenkor itt töltött néhány órát és akkor Jeges masnikkal és csatokkal a szőrében végezte. Fiú kutyaként roppant megalázónak érezte a helyzetet. Szóval ezt a Melit sem kedvelte különösképpen.

Végezetül pedig itt a szöszmösz. „Na erről inkább ne is beszéljünk.” – sóhajtott Jeges. Párna, tollpihék, porszívó és a gazdi mérges tekintetének emlékfoszlányai úsztak el gyorsan a szemei előtt. „Pedig csak néhány szöszmösz volt a padlón. Nem értem, miért akadt ki annyira.” – gondolta, s hamar tovább is lapozott a fejében megjelenő képeken.

Miközben Jeges a múlton merengett, egyszer csak gazdája lépett a szobába. Táncoló léptekkel hozta be egy tálcán a karácsonyi aprósütiket fennhangon énekelve a „We wish you a merry Christmas”-t. Az öreg kutyának nem is kellett ennél több, életkorát meghazudtolva pattant fel fekhelyéről és száguldott az ajtó felé, hogy valami biztonságosabb és csendesebb zugot keressen. „Juh, Meli és szöszmösz” nélkül. Menekülés közben rosszul mérte fel a távolságot, s a szegény gazdi már csak arra eszmélt, hogy sütemény darabkákkal körbevéve hasal a frissen kitisztított szőnyegen, miközben a szélsebesen távolodó Jeges hátsófelét és behúzott farkát látja eltűnni az ajtó mögött.

Elérkezett a Szenteste. A család körülülte az ünnepi terítővel borított, pompásan illatozó ételektől roskadozó asztalt. Megfogták egymás kezét, és ezúttal az asztali imádságot a legkisebb gyermek, az 5 éves Emma mondta el. Hálát adott mindenért, amijük van. Legfőképpen a családjukért, szeretteikért. „…és Istenem, köszönöm neked Jegest. Ő a legjobb kutya a világon. Ámen.” – zárta le mondandóját Emma. Az öreg négylábú, a szék mellett fekve neve hallatán felemelte fejét, s jelezve, hogy megértette, róla van szó, megnyalta a kislány lelógó kezecskéjét. Miután nyugtázta, hogy nincs folytatás, s nyugodtan alhat tovább, újra mellső lábaira fektette állát, s elégedett, csámcsogó hangot hallatva tért vissza ismét kedvenc elfoglaltságához, a pihenéshez.

Az egész napi készülődés, sertepertélés véget ért. A zene is elhalkult – Jeges legnagyobb örömére. Az este a teljes nyugalom és egymásra figyelés meghitt légkörében telt. Mosoly ült az arcokon, békesség volt a szívekben. Jeges minden évben ezt a részét várta leginkább az ünnepnek. Tudta, hogy ilyenkor történnek a legfontosabb dolgok. Nem az ajándékozásra vagy egyéb szemmel látható eseményre gondolt. Nem. Az igazán fontos dolgok láthatatlanok. Belül történnek, a lelkünkben. Egy-egy ünnep a maga csendes békéjével lehetőséget ad az embereknek arra, hogy befelé figyeljenek, s ilyenkor csodás dolgok mehetnek végbe bennük. Jeges tudta ezt, hiszen kutya, s a kutyák rendelkeznek valamiféle hatodik érzékkel, amellyel megérzik a láthatatlan világ rezdüléseit. Jeges is érezte ezt, és bár nem látta, mégis tudta, hogy van egy aranyszál, mely összefűzi a családtagok szíveit, és bár a hajszálnál is vékonyabb, mégis olyan erős, hogy semmi sem szakíthatja el. Ez a feszülő szál, mikor megpendítik egy-egy kedves szóval vagy gesztussal, tisztábban és ékesebben szól, mint a hárfa hangja. Jeges szerette hallgatni ezt a gyakran játszott dallamot, s kutya-szívét boldogság járta át, mert tudta, hogy minden egyes családtag szívéből vezet egy szál az övéhez is, mely aranyból van szőve, erős és eltéphetetlen. Szüntelenül hallotta lelkében azt a kedves, lágy dallamot, s ezért volt számára minden egyes pillanat ünnep. Véget nem érő Karácsony.

2020.