Szürke, sivár vagon mély sötét gyomrában apró pontok fénylenek névtelen magányban. A deszkák hézagain napfény szűrődik át, oldja a sötétet, oszlatja a homályt. Meleg testek párája száll a fagyos téli légben. Élet van odabenn a rácsok börtönében. Oly sokan vannak, s helyük olyan kevés. Nem fér közéjük más, csupán a rettegés. Testük egymáshoz szorul, láb tapos a lábra, sárban, ürülékben órák hosszát állva. Közelebb lépve, a keskeny résen át megpillantom bánatos, meggyötört arcát. Alakot ölt a homályban lebegő fájdalom tekintetét míg élek feledni nem tudom. Azok a szemek! Vérben, könnyben ázva, riadtan pislognak a közelgő halálba. Azok a szemek! Szabadságra vágyva menetelnek lassan a végső állomásra. Ártatlanul, kérdőn néznek rám, nem értik, hogy ő rájuk, miért ezt a sorsot mérik. Tekintetem találkozik egy pontban az övével. Óh, mennyi mindent mesél a szemével! Bárcsak értené szavam! Kérném, hogy megbocsásson! Mi emberek már csak így élünk e világon. Más sors jutott nekünk. Más feladat, más szerep. Nyugtatgatom magam, de egész bensőm remeg. Mert túl sok az áldozat! Túl sokat ártunk! Nem ismer határokat féktelen étvágyunk. Élettelen tárgyként használjuk csak őket, az érző lényeket, a némán szenvedőket! Azok a szemek! Vágytak, sírtak, féltek! Azok a szemek a lelkembe égtek! Láttad már valaha azokat a szemeket? Kérlelve fürkészik a gyarló embereket. (2016.)