Nincs már semmim abból, mit egykor kincsemnek hittem. Üres a zsebem, üres a két kezem. Nincs már órákat kitöltő hazug álom. Nincsen lopott percekért reszkető félelem. Tovaszállt a mámor, az üres boldogság. Az útjelző tábla új irányt mutat. Elcsitult a remegés, elhalt a vágy, elmúlt a szomjúság, de keresem még az életet adó kutat. A múlté lett a sok álmatlan éjszaka. Elhagytak a démonok, kik üldöztek éjjen, s nappalon át. A hamis illúziók, miket kergettem nem szédítenek tovább, más képek, más álmok lakják e lélek-szobát. Mennyi fájó emlék! Mennyi nyughatatlan vágy! Kétségek között őrlődő szív. Harcok, küzdelmek, feje tetejére állt világ! Nem győzhettem, bármily akarat munkált bennem. Nem győzhettem, erős volt ellenségem, szorított, nem engedett el engem. Imákat rebegtem feléd, Oh, Istenem! Kértem, könyörögtem, segíts, Oh, Istenem! Áldozatot adtam neked, Oh, Istenem! Sírtam és kiáltottam hozzád, én Istenem! Láttam magam előtt csalódott arcodat,s könnyeidet, melyeket értem hullattál. Mégis úgy éreztem, befogtad füledet, elfordultál tőlem, végleg elhagytál… Kértem, ments meg engem… Szabadon szállnék feléd, hát segíts menekülnöm a pokol kapujából! Végtagjaim gyengék, erőm elhagyott, egyedül nem tudok kimászni a sűrű ingoványból! Láttál, tudom jól, de engedtél, mélyebbre süllyedni, míg épp csak lélegezni tudtam. Mozdulni, beszélni képtelen voltam. Biztosra vettem, hogy nincs menekvés, de utánam dobtad kegyelmed kötelét, mikor már csaknem haldokoltam. Te elvetted mindazt, mit én eldobni nem tudtam. Szelíden emelted ki kezemből a kést, mit kincsként őriztem, s közben magamat gyilkoltam, de végül szereteted megadta a kegyelemdöfést.