Fel lehet dolgozni a halált… ? Hogyan lehet elfogadni, hogy valaki fontos, az életem része, a mindennapjaim megszokott darabkája nincs többé? Egy kedves arc, egy ismerős hang, egy jellegzetes illat, egy mozdulat, egy tekintet… Talán sosem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de szerettem. Így volt egész a kép. És most egy darab kihullt.
„Csak” egy kutya voltál. Valószínűleg ez az emberek jelentős részének véleménye. „Csak” egy kutya… Hát nekem nem! Nekem más voltál és más vagy. Egy barát, egy családtag. Titkok tudója, útitárs. Egy fontos és hosszú fejezet az életemben. Ez voltál. És most vége. Elillant több mint 11 év. Szinte észre sem vettem. Annyi minden történt ezalatt. Költözés, munka, gyerekek, új barátok, kalandok. Szaladtak a hétköznapok, s te közben vártál rám csendesen. Többé nem volt rád annyi időm, mint azelőtt, amikor csak te voltál. Bővült a családunk, újabb négylábú cimborák is jöttek, akiknek szükségük volt a szeretetemre. Mégis az a titokzatos, láthatatlan szál, ami kettőnket összekötött, mindvégig ott volt. Rejtélyes, megmagyarázhatatlan kapocs, mely csak egy kutya és gazdája szeretetteljes kötelékében létezhet.
Most még kereslek a többiek között. Odaképzelem alvó testedet a kis szőnyegre, ahol mindig feküdtél. Látom magam előtt, ahogy öreges léptekkel szaladsz a labda után. Hallom ugatásodat, amint az idős kor miatt berozsdásodott végtagjaidat újraélesztve ifjonti hévvel rontasz a kapunak, hogy jelezd, „betolakodó” vagy legalábbis számodra váratlan látogató érkezett. Mennyire más volt a hangod, amikor olyasvalaki toppant be, akit szerettél. Mennyire tudtál örülni, még az utolsó gyenge pillanataidban is.
Most nagyon fáj a hiányod. Bénult tompasággal cipelem magam keresztül a mindennapokon. Nem kívánom az ételt, nem derít fel semmi, nem érdekel a munka, nem lelkesítenek a kedvelt tevékenységek. Nehezen bírok a többi kutyára tekinteni, mert téged látlak bennük, és mardos a bűntudat, hogy te már nem lehetsz köztük, és amiatt is, hogy én nem lehettem veled a legvégén. Pedig tudom, egyedül elmenni a legnehezebb. Mennyire más lett volna, ha ott lehetek és simogathatlak közben. Kedves Frédim. Bízom benne, hogy nem érzed úgy, hogy elhagytalak. Azt reméltem, megerősödve hozhatlak haza a kórházból, és nem csak a holttestedet láthatom viszont…
Egyre csak az jár a fejemben, ha egy kutyát elveszíteni ilyen szörnyen nehéz, akkor milyen lehet egy embert? Vajon látlak-e még valaha? Vajon megértjük-e majd a halál misztériumát? Vajon elég erős-e a hitünk, hogy kibírja azt a sok veszteséget, ami ér bennünket életünk során? Vajon engedjük-e magunknak hogy újra boldogok legyünk, vagy minden örömteli pillanat bűntudattal terhes lesz számunkra? Milyen lassan telik ilyenkor az enyhülést hozó idő… Tudom, hogy később könnyebb lesz, tudom, hogy van miért élnem! Akarom látni és érezni a földi lét szépségeit, amíg még lehet, de most piszok nehéz… Magaddal vitted az életem egy szeletét, lezárult egy fejezet. Látod, pedig „csak” egy kutya voltál! Az én kutyám…
(2018.)