Színek villognak, szállnak körös-körül, boldog a világ, a teremtés örül. Kacagás és ének zengi be házadat, siker-szólamokkal hömpölygő áradat. Ölelések, kézfogások, széles mosolyok. bizalmas suttogások, ismerős lábnyomok. Körül vesznek százan arcok, emberek. Nézem őket csöndben, szólni nem merek. Mert lehetnek bár ezren, én egyedül vagyok. Őrült magányomban magammal harcolok. Nem használ a mosoly, a szó, az ölelés. Minden próbálkozás és jó szándék kevés. Zajos bár a világ, mégis lehetsz te egymagad, saját börtönödben gubbasztó néma rab. Simogatnak kezek. De elérnek lelkedig? Kedveskednek szavak. De eljutnak szívedig? Körbevesz a tömeg, mégis keserű a magány. Lakat feszül immár a csöndes lélek-szobán. (2015.)