Fátyol borította egykor fejedet, mosolygó, szelíd szád ígéretet rebegett. Csókban forrt össze ifjú ajkatok, reménységgel vártátok együtt a holnapot. Őszülő hajkorona immár eleven fátylad. Ráncok barázdálják körül mosolygó szádat. Homlokon csókol a vénülő szeretet, s számolod, hány holnapot ér meg Ő még veled. Kéz a kézben együtt vágtatok az útnak. Terveket szőttetek hátat fordítva a múltnak. A virágzó jövő képei éltettek titeket. Munka, közös otthon, születendő gyermekek. Egymás kezét fogva az út végén botorkáltok. A múltba tekintve szemeitekben könnyeket látok. Emlékképek. Derű, s fájdalom megkövült nyomai. A merengés csöndjét megtörik dédunokák hangjai. Röpültek az órák, napok, hetek, évek. Alig hiszitek talán ti is, ha visszanéztek. Akkor puha kezeiddel simítottad fiatal arcát. Most érdes ujjaiddal érinted ráncos, megfáradt homlokát. Akkor ígérted, míg élsz, szeretni fogod Őt. A jókedvűt, a haragvót, az erőset, s a szenvedőt. Közelegjen bár vész, dúljon bár háború, legyen életetek boldog, vagy nehéz, szomorú. Komolyan vetted mindazt, mit egykor ígértél. Nem bánkódtál, ha fájt, nem mondtad, ha féltél. Csöndes alázattal viselted sorsodat. Tetted némán, mit tőled várt a Fensőbb Akarat. Te voltál ereje, ha gyengült lába, karja. Oltalma, támasza, gyógyír búra, bajra. Társa voltál, ki mellett biztonságra lelt. Könnyeid kísérték, mikor lelke végleg útra kelt. (Nagyszüleimnek, 2016.)