Gyönyörű kutya, ég veled! Sosem feledem kérlelő szemed. Tekinteted átfúrta szívemet. Enyém volt utolsó lélegzeted. Egy voltál a sok közül, tudom, Kik néma, magányos vándorok az úton. Versenyt futtok éhséggel, hideggel, Nem tudva, hol talál rátok a reggel. Lépteitek kemény szavak, ütések kísérik, Fájó vonyításotok felhangzik az égig. Itt a földön mégis oly kevesen hallják Megsebzett szívetek panaszos sóhaját. Gyönyörű kutya, te! Az lehettél régen, Mielőtt szemed fénye kialudt az éjben. Mielőtt a sár és a sajgó sebek Ellepték erős, mégis törékeny testedet. Láttalak feküdni az út szélén, a porban. Bénult testedet vonszoltad félholtan. Elrobogtak melletted a vas szörnyetegek, Ablakaikból ridegen meredtek rád szemek. Némán kiáltottál: „Segíts, ne menj el! Ne hagyj egyedül a félelemmel! Látod, nekem is fáj, látod, én is érzek. Enyhíts kínjaimon, ha teheted, kérlek!” Értették-e szavad? Hallották-e hangod? Saját lelkeikben a zúgó vészharangot? Látták-e szemedben a hálát és hűséget? Sajnáltak-e – akárcsak kicsit is – téged? Gyönyörű kutya, te! Nem tudom a neved. Vajon milyen lehetett korábban életed? Talán érezhetted az otthon melegét, Gazdád közelségét, szeretetét. Talán sokat játszottak, ugrándoztak veled. Hálásan nyaltad meg a gondoskodó kezet. Simogatást, jó szót talán te is kaptál. Cserébe ragaszkodást, szeretetet adtál. Emlékeid talán színesek és szépek, S nem csupán lidérces, sötét álomképek... Rád nézek, s látom kihunyni már a fényt, Eltűnni a még pislákoló reményt. Mellkasod emelkedik légzésed ritmusára, Szíved dobban még egyszer utoljára. Tested lassan mozdulatlanságba dermed. Megadta számodra a sors ezt a kegyelmet. Gyönyörű kutya, ég veled! Hálával tartozom neked, Mert kínjaid között is azt üzente szemed, Hogy bízni tudsz, és szereted az embereket! (2013.)