Álmodom egy országról a felhőkön túl. Egy országról, melyet csak azok láthatnak, akiknek darabokra tört a szíve…
Korunk világa kemény szíveket nevel, természetessé, sőt elvárhatóvá téve az önmegvalósítás álarcába bújtatott önzést, a kényelmes és civilizált élet, mint cél által szentesített eszközt: a pusztítást és rombolás, örök értékek porba tiprását. Arra buzdítanak, éljük ki ösztöneinket, szolgáljuk ki igényeinket, elégítsük ki vágyainkat. Mindegy, milyen áron! A lényeg, hogy jól érezzük magunkat!
Néhányan mindezt nyíltan felvállalva töltik létezésük napjait, mint lázadók, a társadalom számkivetettjei. Ők a „demonstratív másság” megtestesítői, a szabadságjogok élharcosai. Vallják, mindenkinek joga van azt tenni, ami neki örömet okoz, amivel kifejezheti önmagát, legyen az bármilyen szélsőséges, életidegen vagy másokat megbotránkoztató. Élvezd az életet! Carpe diem! Légy önmagad! Szerezd meg, amire vágysz! Ezek a jelmondatok fűtik, irányítják tetteiket.
Másokat csitít a közerkölcs, a norma és az illem, ezért ösztöneiket féken tartják – látszólag. A bensőjükben azonban ugyanaz a kővé keményedett szív végzi munkáját. Ők nem élik kifelé, amit vágyaik diktálnak, sőt fejüket csóválva, szájukat húzva fordulnak el a „tiltott” dolgok felől, és szót emelnek letűnt korok valódi értékei mellett. Ám a színfalak mögött levedlik a szűkre szabott illem-ruhát, és – mikor nem látja őket a világ – tombolnak, tobzódnak, bűnös élvezeteknek hódolnak. Ők a képmutatók, a nyájasak, a „fontos” emberek, a pénzükkel bármit megvenni képesek. Kettős életük foglyai.
Így vagy úgy, nyíltan vagy rejtve az emberek halott szívvel lakják e világot. Elfelejtik, eldobják régi értékeiket. Tetszelegnek a Föld Urai szerepkörükben, csillogtatják éles eszüket, saját fejüket simogatják elismerően, javaikat gyarapítják, s mindeközben eltékozolják, romba döntik, kegyetlenül szétmarcangolják a gondjaikra bízott kincseket, szépségeket. Mesterségesen gyártott igényeiktől vezérelve a mohóság és mértéktelenség csapdájába esnek. Észre sem veszik, hogy rabszolgák csupán. Dróton rángatja őket egy sötét hatalom, melynek egyetlen célja a pusztítás.
Hiszen minket is az ölés tart életben. Eszünk, hogy élhessünk, s gyilkolunk, hogy ehessünk. Gondolunk-e arra, mikor késünk a puha húsba vág, s pengéje fürdőzik a vér vörösében, mikor állkapcsunk nyit és zár, s fogaink ízekre morzsolják az immár halott szöveteket… Gondolunk-e arra, mikor visít, küzd az életéért, mikor szemében csillan a rémület, mikor testét darabjaira szedjük szét… Gondolunk-e arra, mikor az izom utoljára rándul össze, mikor az utolsó lehelete is elszáll… Gondolunk-e arra, hogy ők és mi egyaránt mozgó, lélegző lények vagyunk? Ők és mi látunk és hallunk, ők és mi fázunk és éhezünk, ők és mi érzünk és szenvedünk, ők és mi hús, csont, izmok és vér. Ők és mi, bennünk dobogó szív és láthatatlan éltető erő.
Lehet másként is, ölés nélkül élni, de ha már létezik a földön körforgás és az a bizonyos tápláléklánc, akkor sem mindegy, mit, mikor, mennyit és hogyan teszünk.
Tárgyként kezelve érző lényeket, természetesnek venni létüket, kihasználni kiszolgáltatottságukat, mértéktelenül és indokolatlanul sokat használni belőlük, hogy csillapítsuk szűnni nem akaró étvágyunkat, kiélni rajtuk szadista vágyainkat.
Vagy megállva egy percre elgondolkodunk, s hálát adunk. Nem okozunk nekik az elkerülhetetlennél nagyobb fájdalmat, kíméletet, mértékletességet mutatunk, s hagyjuk, hogy az utolsó pillanatig megőrizhessék méltóságukat, s engedjük, hogy az élet tiszteletének légköre lengje körül őket akkor is, amikor elérkezik a pillanat, hogy betöltsék sorsukat.
Egy természet részei vagyunk, közös az Alkotónk, közös az otthonunk. Kincsek, csodák vesznek körül bennünket, melyek szépsége fölötte áll minden emberi ízlésnek, melyek értéke megkérdőjelezhetetlen, felülmúlhatatlan és változhatatlan. Hiszen ez maga az Élet. Nem az az élet, amit mi annak gondolunk. Nem a rohanás, a nyüzsgés, a lárma, a vibrálás. Nem, hanem az ÉLET, csupa nagybetűvel. Létünk minden titka és apró részlete maga a csoda. Körülvesz bennünket, de vak lett rá a szemünk, s füleink süketek, szívünk érzéketlen. Világunkban túl mély a sötétség, túl nagy a hangzavar, túl sok a fájdalom, a félelem, a gyűlölet. Nehéz nap, mint nap viselni ezt a terhet. Apró darabokra töri a szívemet, s oly sok másik ember szívét.
A szilánkokon azonban visszatükröződik egy távoli fény, szivárvány színben úszó álomországom fénye. Simogatva ölel át, melegsége gyógyít, s lassan a múló idő hátára kapaszkodva, pontról pontra haladva forrasztja össze a szilánkokat, hogy az út végén az apró darabok újra szívformát öltsenek. De már egy új szív alakját, mely színtiszta fehérség, romlatlan, és örökké fiatal. Elfeledte már a szürkeséget, levetette már kemény kérgét, ujjongva örül, hogy újra születhetett. Nem érzi többé a törések fájdalmát, nem fertőzi már a szenny, nem hajtja többé önzés, becsvágy, gyűlölet. Elmúlhat a gyász, hisz nem kísérti többé a halál szelleme. Mert immár örök élet részese.
(2012.)