Hőség volt. A muskátlik szomjasan sóhajtoztak a második emeleti erkély párkányán. A koszos-szürke betontömbökről málló vakolat furcsa összhangban volt a száradó vörös szirmok feketébe hajló színével és a sárgulva fonnyadó levelekkel. A ráncos ujjak gyengéd remegéssel megérintették a bágyadt növényt, s óvatos mozdulattal csipkedték le róla a száraz részeket.
- No, látom, szomjas vagy. Vagy csak öregszel, mint én. Ez a hőség kiszívja belőlünk a maradék életet…
A reszketeg lábak egy tétova hátraarc után a szoba felé vették az irányt, a kockás mamuszok csoszogni kezdtek az erkély mustár színű burkolatán, s lassan eltűntek az ajtó mögött. Eltelt jó néhány perc, mire ismét megjelentek, s bolyhos felszínükön a csillogó vízcseppek árulkodtak arról, merre vitték gazdájukat ezelőtt. A kis zöld locsolóból a kőre hulló nedvesség szinte azonnal felszáradt a nagy melegben.
- Szervusz, kisvirág! Meg is jöttem. Hoztam egy kis frissítőt. Tessék, igyál csak bátran!
A szárazságtól porzó föld gyorsan beitta az életmentő vizet.
- Ugye jól esett, kis virágom? Jó lenne, ha élnél még egy kicsit. Legalább addig, amíg… – tekintete réveteggé vált, s egy pillanatra csönd lett. – Sajnálom, hogy nem vagyok tehetségesebb kertész! Bárcsak kicsivel jobban értenék hozzá, hogyan viseljem gondodat! Úgy, mint… – hirtelen elcsuklott a hangja. – Úgy, mint Ilonkám. Ő bezzeg értett a nyelveteken! Mennyire odafigyelt rátok! Minden lakó csodálta a szép virágait.
Mélyet sóhajtott. Szipogva igyekezett visszatartani a kicsordulni vágyó érzelmeket. De a könnyeknek nehéz parancsolni. Utat találnak a petyhüdt szemhéjak zárt kapui között. Az öreg némán állt a rekkenő hőségben a második emeleti erkély korlátját markolva. Reszketeg lábai a kockás mamuszokkal együtt lecövekeltek a múltban, s szemeiből emlékek rohanó patakja tört elő biztonsággal haladva ráncok alkotta medrében, melyeket apránként vájt ki arcán a kérlelhetetlen idő.
Az utcáról rohanva felpillantó járókelők egy idős férfit láttak csupán lehunyt szemmel az erkélyen ácsorogva.
- Tán’ csak nem álltó helyében elbóbiskolt szegény vénember…? – gondolhatták, miközben sietve haladtak tovább saját dolguk után egy másodpercig sem törődve többé az öreggel az ezredik bérház milliomodik erkélyén.
Ők nem láthatták a 80. születésnapra ajándékba kapott kibolyhozódott és elnyűtt kockás papucsot, nem tapinthatták a ráncos kezeket, melyek oly sok éven át dolgoztak másokért. Nem érezhették a kidomborodó erekben folydogáló élet egyre gyengülő lüktetését. Mint ahogy nem sejthették azt sem, hogy csupán a megfáradt test álldogál ott a nyári napsütésben, a benne lakó lélek már messze jár. Más tájak, más idők hívják. Varázsködébe burkolta a múlt édes lehelete. Emlékezett…
Akkor is nyár volt – sok évvel ezelőtt – s meleg, páradús a levegő. A fekete zakó mohón itta be a napsugarak tüzét. A fehér selyeming alatt érezte, hogy teste lassan cseppfolyóssá válik. A kövér izzadtság cseppek lassan folydogáltak le izmos mellkasától a dereka felé. Homloka is gyöngyözni kezdett, s a szempillái között lecsorgó veríték elhomályosította szemeit. De nem bánta. A boldogság átitatta lelkét, s szemei talán nem is csak az izzadtság miatt csillogtak, volt ott más is. Könnyek. Könnyek, bizony.
- Géza, te sírsz? – kérdezte azon a kedves, vékony, csilingelő hangján a fehér ruhás tündér, aki előtte állt, s már jó 10 perce szorította kezeit.
Vállára omló gesztenyebarna hullámaiban elégedetten merültek el a reggel beletűzött margaréták hófehér szirmai. Tudták, hogy ennél méltóbb helyen nem is fejezhetnék be hervadásnyi életüket. A rózsaszínű arcocskák által közrefogott vörös ajkak, mint feslő rózsabimbók kínálták szépségüket az örömtől megrészegült férfinak.
- Nem, nem sírok. Csak a szemembe ment valami. Mégis, hogy tekinthetnél rám erős, bátor férfiként, ha már az egybekelésünk napján pityeregnék, mint egy kisbaba?
- Jól van, na! A meghatottság azért nem bűn, nem is gyengeség. Tudod, én kifejezetten szeretem, ha…
- …ha egy férfi kimutatja az érzéseit, és nem rideg bástyaként áll őrt családja mellett. – fejezte be a már sokszor hallott mondatot mosolyogva a vőlegény.
Igen. Ezek voltak ők. Befejezték egymás megkezdett mondatait, s már egy kicsinyke szemmozdulatból is kiolvasták, mit szeretne a másik. Milyen gyorsan elröpült az elmúlt egy év. Mennyire biztosak voltak abban kezdettől, hogy egymásnak teremtette őket a sors. S most itt állnak egymáshoz simulva közös életük küszöbén.
Géza sóvárgó pillantással mérte végig kedvesét, aki hófehér ruhájában úgy festett, mint egy angyal. Kezei öntudatlanul is erősebben fonták körül a lány karcsú derekát, mintha félnének attól, hogy ez az álomszerű tünemény egyszercsak szertefoszlik. Hányatott gyerekkora, s nélkülözéssel telt ifjú évei után úgy érezte, végre révbe ért. Álmodni sem mert arról, hogy egyszer majd egyenesbe jön az élete, s része lesz ilyen földöntúli boldogságban. A bizonytalanságnak, útkeresésnek vége szakadt. Tudta, hogy megérkezett.
- Most már jó… – suttogta. Nem is vette észre, hogy hangot adott gondolatainak, csak a kérdőn rámeredő szempáron ütközött meg tekintete.
- Tessék? Mit mondtál, kedvesem? – fürkészte arcát bájos mennyasszonya.
- Csak azt…, hogy szeretlek… – súgta. Lágyan megcsókolta a lányt, s kézenfogva lassan eltűntek a csipkefüggönny ráncai mögött.
Éber álmodozásából hangos dudaszó riasztotta fel az erkélyen álló férfit. Arcán azonban nem ijedtség tükröződött. Egy huncut mosoly bújt meg szája szegletében. Nagyot sóhajtott:
- Ilonkám… én drága, szép feleségem.
Hátra fordulva tekintete végigfutott a beszürkült csipkefüggönyön. Mintázatának folytonosságát apró lyukak szakították meg. Nyomot hagyott rajta az idő. Nem hiába, 50 év nem múlik el nyomtalanul. Hiába pihent már hosszú ideje egy ládában az oly becses anyag. 10 évvel ezelőtt, Ilonka halálakor kereste elő a függönyt, amit még együtt vásároltak, amikor közös otthonuk berendezésével foglalatoskodtak. Most, hogy újra alaposabban megnézte, látta, hogy a szürkés szín helyenként sárgába hajlik át, s az alja is rojtozódni kezd már.
- Nem baj, úgysem kell már olyan sok időt kibírnia. Most már jó ez így nekem, ahogy van. Most már jó…
Becsoszogott a szobába, s közben ujjaival végigsimította a függönyt. Mellkasát mintha valami szorította volna. Szíve nehéz volt a bánat köveitől.
- Igyunk egy kávét… Attól talán jobb lesz.
Elővette a régi, kotyogós kávéfőzőt. Gondosan átöblítette. Megtöltötte az alját vízzel. A kis fémedénybe belekanalazta az illatozó fekete szemcséket. Összecsavarta a szerkezet alsó és felső részét. Begyújtotta a gázrózsát, s néhány perc múlva már hallotta is a megszokott rotyogó hangot, mely szájába idézte a kesernyés nedű szeretett ízét. A kávé illata belengte a lakást.
- Hiába, no, ez a legjobb kávéfőző. Pedig már nem is fiatal. Azért csak tudnak valamit az öregek, igaz-e. He-he.. – nevetgélt magában, miközben elővette a szertartás egyéb kellékeit.
- Drága Ágikám megvette nekem azt a modern micsodát, ami habosat főz. Eh.. –legyintett. – Alig használtam, magamtól összesen talán kétszer. Leginkább ő kapcsolja be, amikor eljönnek Ferivel. Nem hiszi el, hogy a régi kávéfőzőnél nincs jobb a világon. Nem kell nekem újat venni. Jó ez már így, ahogy van. Most már jó…
Áginak hívták egyszem lányukat. Nagyon sokat vártak rá Illonkával, mert csak nem akarta adni a gyermekáldást az Ég. Aztán a Jóisten végül megszánta őket. Ilonka 35 évesen áldott állapotba került, s egy egészséges gyermeknek adott életet. Nagy szeretettel vették őt körül, s ahogy múltak az évek, ő örömmel viszonozta ezt az odaadást, s hálás szívvel gondozta idősödő szüleit. Néhány utcányira lakott férjével, s két gyermekével. Hetente többször is felszaladt a második emeleti lakásba, hogy megnézze, jól van-e édesapja, nincs-e szüksége valamire. Gyakran még a bevásárlást is elintézte, de nem akarta teljesen magára vállalni ezt a feladatot, mert mindig azt mondta: – Apukám, azért ennyi mozgás kell. Nem szabad nagyon bezárkózni.
- Jó gyerek vagy, Ágikám. – sóhajtotta. – Mindig is az voltál. A szemünk fénye. Igaz, Ilonka? – a kérdés szertefoszlott a levegőben. Nem érkezett rá válasz, mint ahogy az elmúlt 10 évben egyszer sem.
Kezébe vette a csészét, s belekortyolt a kávéba, mely kissé meghűlt, amíg ő gondolataiba mélyedve ücsörgött a széken. Nem bánta. Hidegen is ugyanúgy szerette. Nem is a hőmérséklete vagy az íze volt a fontos, hanem maga a szokás, mely a köré épült apró szertartásos mozzanatokkal együtt mindennapjai részével vált már évtizedekkel ezelőtt. Valami azonban most hiányzott ebből a kerek egésszé vált rituáléból. Délután 3 óra körül járt az idő, rég túl volt már az ebéden. A számára oly kedves karosszékében üldögélt. Előtte az asztalon kedvenc könyve hevert, amelyből ilyenkor minden alkalommal olvasott néhány sort. Nem tudta megunni, erőt merített az értékes gondolatokból.
- Nézzük csak: időpont, szék, könyv, csésze, kistányér stimmel.
A kávézás minden szükséges kellékét sorra vette, s valamennyit rendben találta.
- Akkor mégis miért érzem, hogy hiányzik valami? Talán a kávé nem olyan mint szokott lenni? Lehet, hogy nincs meg az az ízharmónia… Harmónia… Harmónia! Ez az. Megvan. Persze. Hogy is felejthettem el? A zene hiányzik!
Nehézkesen felállt, odacsoszogott a sarokban álló alacsony kis polcos szekrényhez. Kotorászni kezdett a régi bakelit lemezek között. Nagy becsben tartotta őket, hiszen tudta, milyen ritkaságnak számítanak manapság, s a lemezjátszó is, amely még mindig kifogástalanul működött, bár hangzása természetesen meg sem közelítette a mai modern technika vívmányai által szolgáltatott minőséget. Ő mégis ezt szerette, mert kellemes érzéseket ébresztett benne, s olyan emlékeket idézett föl, melyekre mindig szívesen gondolt vissza.
Ilyenkor délutánonként közös kávézásaik alkalmával, Ilonkával mindig feltettek egy lemezt. Különösképpen kedvelték a komolyzenét. Mozart és Chopin. Ők voltak a kedvenceik. A forró kávé, a mennyei szólamok, az ablakon keresztül beragyogó napfény és egymás mindennél többre becsült társasága. Mindez elég volt számukra ahhoz, hogy levessék magukról a mindennapok gondokkal teli gúnyáját, s lelküket betöltse az időtlen boldogság érzése.
- No, így van. Ez hiányzott. Most már jó… – mondta megelégedetten, miközben felhangzottak a földöntúli szépségű dallamok. Hátradőlt karosszékében, s lehunyta szemeit.
Az ébrenlét s az álom küszöbén lebegve a múlt színes képei jelentek meg előtte, mint lassan váltakozó filmkockák, melyek élete különböző szakaszait örökítették meg. Élesen látta maga előtt születése pillanatát, érezte az első légvétel küzdelmes örömét. Nem lepődött meg e tudattalanba zárt emlék szokatlan elevenségén, valahogy most mindez olyan ideillőnek, normálisnak tűnt. A kisgyerekkor felhőtlen nadrágtartós, szénakazalba ugrálós évei. Az iskolapadba karcolt nyíllal átlőtt szív. A pálca kemény csattanása, amit a fenekén érzett, amikor rossz jegyet vitt haza. Az otthonától távol töltött, kemény kétkezi munkától terhelt ifjúság évei. Majd jött a szerelem. A lány, aki ott állt kockás ruhában, kalappal a fején elveszve az állomáson. A tanácstalan szempár, s a kissé zavart mosoly, ami kiült az arcára, mikor megszólította őt az az idegen fiatal férfi, aki végül meghívta egy kávéra. Akkor még nem sejtették azt, hogy a habosan illatozó fekete itallal együtt belekortyolják magukat egymás életébe.
A lezárt szemhéjak mögül most újra utat tört magának egy könnycsepp. Ráncos kezével szétmorzsolta a hiány csordogáló nyomait. Néhány percig még üldögélt, majd felállt s az órára nézett.
- Mennyi is az idő? Negyed öt. Hm. Ágikám mindjárt itt lesz. A szokásos kedd esti látogatás. Milyen kedves tőle, hogy időt szakít egy ilyen öregemberre, mint én.
Lassan odacsoszogott a tölgyfa komódhoz, s kezébe vette a rézkeretbe illesztett fényképet. Ágika volt rajta, úgy 5 éves forma lehetett. Az öregségtől meggörbült ujjak végigsimították a mosolygós kis arcot.
- Drága Kislányom! Olyan nagyon büszkék vagyunk rád!
Sóhajtott, miközben a képkeretet gondosan elhelyezte a komód tetején. Néhány lépést tett jobbra, s megfontoltan kinyitotta a ruhásszekrény nyikorgó ajtaját. Kivette belőle az öltönyt, amit legutóbb unokája elsőáldozási ünnepségén viselt. Még mindig jó volt rá, sőt talán derékban már lötyögött is egy picit. Leakasztott a vállfáról egy fehér inget, s óvatos mozdulatokkal a szék háttámlájára terítette. Tegnap elintézte a vasalást, így ezzel most nem volt gondja. Már csak a nyakkendő hiányzott. Azt vette elő, amit Ilonka a legjobban szeretett rajta, a fekete-szürke csíkosat.
Nézegette egy ideig az elegáns ruhadarabokat, majd óvatosan az ölébe fogva őket elindult a hálószoba felé. Lassan ment már az öltözködés, nehezen mozogtak a berozsdásodott végtagok. Mikor elkészült, felállt s a tükörhöz lépdelt.
- Hm, Egész jóképű vénember vagyok. Igaz, Ilonkám? Ha most találkoznánk, akkor így is belém szeretnél, ugye? He-he… – nevetgélt magában, amikor lelki szemei előtt lezajlott az elképzelt jelenet. – Akkor ezzel végeztünk is. No, így most már jó. Kihúzta magát, s még egyszer végigmérte öltönyös alakját a tükörben.
Hirtelen villámcsapásszerű fájdalom nyilallt a mellkasába, s kapkodni kezdte a levegőt. Kezével erősen markolta zakóját, s fehér ingét a szíve fölött. Mozdulni sem bírt. Gondolatai azonban tiszták voltak, s szabadon cikáztak fejében:
- Hát már itt is vagy? Vártalak. Csak még egy pár percet adj, hogy legalább az ágyba fekhessek! Csak ne a földön találjon rám! Kérlek! Csak annyi méltóságom hadd legyen!
Váratlanul enyhülni kezdett a szorító fájdalom. Egyre fogyó erejéből még futotta annyira, hogy az ágy mellé léphessen. Mellkasa nagyon lassan emelkedett és süllyedt, igyekezett spórolni a légvétellel. Nehézkesen leült az ágyra, egyenként rakta fel gyengülő lábait, s végül lefeküdt.
Fejét oldalra fordítva tekintete a szoba sarkába állított hintaszékre tévedt. Szája mosolyra húzódott. Ilonka gyakorta kötögetett vagy olvasgatott ebben a székben üldögélve.
Szinte most is hallotta a kötőtűk pergő csattogását. Szinte látta az őszülő tincsek mögül rákacsintó szempárt, melyek ugyanolyan játékos kacérsággal csillantak felé, mint annak idején a kockás ruhás lány kalapjának karimája alól. Látta a nőt, akit egy egész életen át s még azon túl is hűségesen szeretett.
- Most már jó… – suttogta halkan, miközben szíve utolsó dobbanásának hangját elnyelték a szoba falai.
Az elmúlás ünnepélyes csöndjét szinte bántó hétköznapisággal törte meg a kulcs csörgése a zárban, s a kíséretében érkező néhány szó:
- Édesapa! Megjöttem…