„Csak egy percre, anyukám! Csak egy percre kérlek. Figyelj rám, és meséld el, mi végre az élet!” Szólt ártatlan gyermekhangon, s tágra nyitott szemmel leste ajkam rezdülését: „Kérlek, anyu, kezdd el!” „Mi végre az élet?” – kérdem. S buzgalommal igyekszem, hogy kiáltó bizonytalanságom előtte hogyan is leplezzem. Komoly felnőtt arcot öltve, mint ki ismer ily titkokat, rá tekintek áthatóan, s hosszan köszörülöm torkomat. Elkezdem hát: „Tudod, drágám…” S mondat jön mondat után. Büszke arcán mosoly ragyog: „Milyen okos az én anyukám!” Gomb szemei fényben égnek, arca, ajka kipirult. Rajtam csügg tekintetével. Kicsi szíve lángra gyúlt. Mérhetetlen szomjúsággal issza egyre szavaimat. Hittel, s bizalommal telve hallgatja mondataimat. E bizalmat meghálálni, tudásszomját oltani hogy tudnám én, ki a világnak a sötét oldalát jól ismeri. „Mondd tovább, anyu!” – kérlel, s apró kezek rázzák vállamat. Gondolatok ezrei suhannak át rajtam szívdobbanásnyi szünet alatt. Mit mondhatnék? Az igazat? A sok-sok átsírt éjszakát? Az emberi önzés forradalmát? A puskadörgések „dallamát”? Mit mondhatnék? A valódit? A rablást, árulást, rombolást? A pénz embertorzító hatalmát? A halálhörgést és zokogást? Mit mondhatnék? A láthatót? A céltalan élet borzalmát? A kegyetlenség rémisztő maszkját? A gonoszság tomboló uralmát? „Csitt szívem!” – szólal meg bennem. „Gyermek ő még, bízó, naiv. Ne fesd sötétre világát! Ne törd darabokra álmait!” S újabb szünet. Szívdobbanásnyi. Gondolatok végtelen hada ismét elönti zúgó elmém emlékek színes áradata. Érzelmek hullámzanak vadul. Fekete égbolton kel a Nap! Fény tör a kemény sötétségbe. És ismét megrázzák vállamat: „Alszol, anyu? Válaszolj már!” Nehéz pilláim emelkednek. Mesélni kezdek mosolyogva sóváran váró gyermekemnek. „Mi végre az élet?” – ismétlem újra. „Az élet azért van, hogy éld! Teljességben, őszintén, derűsen. Járd az utat, mit neked szánt az ég.” Lásd meg a Napot a felhőkön túl. Fénylő csillagot a sötét égen. A ráncok mögött húzódó mosolyt. A jóságot az emberek szívében. Lásd meg az ágon ülő kismadarat. Hallgasd daloló hangját a szélben. Tücsök cirpelését, lombok susogását, patakot, amint csörgedez medrében. Nézd a virágkehely szélén ülő méhet! A szirmok illatát röpíti a szél. Az erdők, rétek, folyók, hegyek, a Természet egésze az Életről beszél. Naptól felhevült forró arcodat hűsítő eső frissíti fel. A tél fagyos szorításából menekülve Odabent a kályha melege ölel. Puha párnáidon, meleg takaróban törődött tested megpihenni tér. Kedvenc könyveid lapjain bolyongva betűk sora álomba kísér. Vedd észre a rózsát a tövis közt. Szorítsd meg igaz barátaid kezét. Becsüld meg, ki hűséges tehozzád. Simogasd meg kutyád okos fejét. Halld meg a kedves, biztató szavakat. Fogadd jó szívvel az ölelést! Ne sajnáld beletölteni minden pillanatba a békét, kedvességet, s a nevetést. Pillanatokat számolj, ne éveket! Értékes gyöngyszemekként gyűjtögesd a simogatást, a mosolyokat. Ahol a szeretet, azt az utat kövesd! Távolba révedő tekintetem Lassan találkozik csillag-szemével. Térdemen pihenő kezeimet megérinti aprócska kezével. „Köszönöm anyukám! Megértettem.” Cserébe arcomra egy puszit kapok. Feláll, és sietve játszani indul. Az ágy szélén ülve ottmaradok. Mily érdekes a gyermeki lélek, az élet titkát megfejteni hív, s egy pillanat múlva már játékra készül, mókára vár a kicsinyke szív. Megkapta a választ. Erre várt epedve. Felbolydult lelke megnyugodott, de most már lép is tovább, mert nem akarja veszni hagyni a pillanatot. Nézem őt, ahogy játékába merül, egy másik világ kapuján lép most át, s újraéli mindazt, miről beszéltünk. Képzeletével teremti meg a csodát. Drága gyermek, mily kincsek rejlenek benned! Új világot építő hatalmas erő! Forrás, melyből álmok, vágyak vízesése feltartóztathatatlanul tör elő. Te tudtad a választ már, amikor kérdeztél, hisz minden mozdulatoddal azt meséled, amit már én is látok, ha rád nézek, és sejteni kezdem, hogy mi végre az Élet! (2015.)