Sötétben fáztam a rengetegben. Gyűlöltem sorsom és jellemem. Riadt madárként ágról ágra szálltam. Árnyak üldöztek, s én magasabbra vágytam. Erőtlen szárnyammal verdestem szüntelen, de beláttam, nincs értelme küzdenem. Sodródtam az árral, zuhantam a mélybe, de madárlelkem rendületlen vágyott a fénybe. Térdig gázoltam a sárban, ingoványban, szívem elsötétült a kegyetlen homályban. Kiáltottam volna, de számra nehéz lakat, gonosz bűbáj szőtte erős háló tapadt. Véget érni látszott kicsinyke életem, szívemet kötözte a bénító félelem. Rabláncon teltek órák, napok, hetek, tovatűnt a remény, hogy ismét szabad leszek. Némán és reszketve ültem a sötétben, s ekkor mintha szikra gyulladt volna fenn az égen. Fény hasította át a kopár fák árnyékát, s melegség öntötte el fagyos szívem tájékát. Éreztem, hogy kiemel a fojtó mocsárból, felemel magához a mélyből és homályból. Törékeny testemet tenyerében tartja, betakar és gyógyít erős, biztos karja. Innom ad vizéből, mely élettel van tele. Lelkem szomját oltja, sebeit mossa le. Megtisztítja tollam, s vele együtt szívem. Rabláncomat sem kell már magammal vinnem. Kinyitja tenyerét: „Röpülj kicsiny madár! Szomjas lelked hozzám újra visszatalál. Nyitott ablakomon bátran berepülhetsz. Erős vállaimon mindig megpihenhetsz.” Kitárom szárnyaim, szállok a szél hátán, tudva azt, hogy Valaki szeretettel vár rám. Visszatérek Hozzá mindig, rendületlen, hisz Neki köszönhetem, hogy szabaddá lehettem. 2013.