Reszketeg, pőre, rogyadozó test; fogságban tartja az idő. Védtelen, múlandó szellem-alak, porhüvely, szétmálló salak. Mégis mit rejt e törékeny urna? Mit őriz titkon, észrevétlenül? Szárnyaló lélek lakik benne, ki a végtelennel simul egybe, határtalan és örök. Bebörtönözve búsul a homályban. Kitárva szárnyait repülne bátran, de falakba ütközik…önmagába, hisz saját földi lénye kalitkája rácsa. Képmásodra teremtetted őt, Uram - így mondja Igéd. Mégis mily torz alak született? Gyenge és kiszolgáltatott. A világ mocska rajta, és ezt a világot ő maga alkotja. Uram, ki vagyok én, hogy számon kérjelek? Nem is teszem, de engedd, hogy fájdalmam elmondjam Neked! Mert vérzik a szívem, hisz oly bűnös az ember. Ruhája koszos, bőre fekélyes, szíve kérges, kemény. Gondolatai betegek. Szeme vörösben izzó szörnyeteg. S keze…nem kéz. Ököl! Lágy simogatásra kész, de helyette inkább öl. Alig van tiszta érzés, alig van őszinte fájdalom, mert mindenben ott az önzés: a világ enyém, értem van, én uralom! A zűrzavarban elvesztettünk Téged, Istenem! Kivettük kezedből életünk, s pusztítjuk a Földet, mit otthonul adtál nekünk. Gondos gazdák helyett vérszomjas ragadozókat látsz. Telhetetlen étvággyal rágjuk magunkat bolygónk szívén át. S amikor utolsót dobban majd e szív, talán csak akkor ébredünk rá, Isten-képmás helyett csenevész torzók vagyunk csupán. Uram, vérzik a szívem, mert oly bűnös az ember… …s egy vagyok én is közülük. Egy rongydarab. Csupán a fel-felcsillanó aranyszálak jelzik, hogy van benne valami több. Van benne érték. Van benne örök. Vagy benne Te! Darabok Belőled! Fénymorzsák fekete lelkemben… Mindannyiunk lelkében… Te összeillesztheted, Uram, hogy áradjon újra a fény! Múljon a sötétség, múljon a gonoszság! Jöjj el, Istenem! Lakozz újra bennünk! Mert ha nem… elvesztünk. Nélküled nincs részvét, nincs irgalom, nincs Szeretet. Nélküled nem gyógyul meg soha a világ! Nélküled az ember barbár szörnyeteg! Nélküled fáj embernek lenni… Veled van Élet. Csak Veled! (2012.)